Észak-Írország – Első rész

2013 július 3. | Szerző: LadyEdna

Története

Bár az északírek hivatalosan nem tartoznak olyan régóta az angol korona fennhatósága alá, mint a walesiek, az elnyomás mértékét az idő nem befolyásolta, ugyanis legalább ugyanolyan mértékű pressziónak voltak alávetve. Ennek alátámasztására álljon itt egy kis történelmi összefoglaló, a teljesség igénye nélkül.
A jelentős változást Észak-Írország történetében VIII. Henrik lépései jelentették, ami után az elnyomás fokozatosan nőtt, egészen 1801-ig, amikor is az angolok feloszlatták az ír parlamentet, és létrehozták Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát.
A XIX. század közepén zajlott le az ír történelem egyik legmegrázóbb tragédiája, az 1845-ös Nagy Éhínség. Az éhínség túlélői a nyomor és az elnyomás miatt kivándoroltak, többnyire Amerikába, így Írország lakossága csaknem a felére csökkent.
1905-ben megalakult a brit uralom ellen szegülő párt, a Sinn Féin.
1914-ben Anglia végre jóváhagyta volna a Home Rule-t (Hazai törvény), amely önkormányzatot adott volna az íreknek, a megvalósulást azonban megakadályozta az első világháború kitörése.
1916. húsvéthétfőjén a dublini főposta lépcsőjéről kiáltották ki a Független Ír Köztársaságot.
1917-ben választásokat tartottak Írországban, amelyen a Sinn Féin nyert. A párt képviselői megtagadták, hogy a londoni parlamentben foglalják el helyüket, megalakították az ír parlamentet, és a hozzá tartozó Ír Köztársasági Hadsereget (IRA)
Az angolok hírhedt katonai rendőrsége megpróbálta az ír függetlenségi mozgalmat visszaszorítani, amely eredményeképpen a két fél között 1921-ben fegyverszünet köttetett, Angol-Ír Egyezmény név alatt. Ennek eredményeképpen 1921 június 7. és 1972. március 30 között az Ír Parlament gyakorolta a hatalmat..
1922-ben megalakult az Ír Szabad Állam. Az ír sziget 32 megyéjéből a britek 26-nak biztosítottak különleges státuszt, a maradék 6 a birodalom része maradt. 1937-ben az Ír Szabad Állam felvette az Éire, azaz Írország nevet. 1949-ben Írország kilépett a Nemzetközösségből, és kikiáltotta függetlenségét, miközben a hat északi megye továbbra is az Egyesült Királysághoz tartozott.

Speciális helyzet

E rövid történeti áttekintést azért tartottam szükségesnek, hogy világosan látszódjék Észak-Írország speciális helyzete.
Ezt a helyzetet pontosan az az 1922-es esemény idézte elő, hogy 26 megye megkapta az önállóságot, hat pedig mintegy az angol korona „foglya” maradt. Ehhez a hat megyéhez tartozik egyébként Ulster is, amelyet a „legkeltább” területnek tartanak, és amely – többek között – a zavargások okának is tekinthető.
Kakukktojásnak számít Észak-Írország zárt, sajátos pártrendszere miatt, mely a legutóbbi évtizedekre szinte teljesen elvesztette a nagy, országos pártokkal való kapcsolatát, párhuzamait (korábban például – 1921 és 1972 között – az Ulster Unionista Párt szoros kapcsolatban állt a konzervatív párttal).
Egyedül a liberális demokraták tudták megtartani befolyásukat, viszont észak-ír pártjuk nem túl erős. Éppen ezért az északír devolúciónak nincs közvetlen hatása a brit párt-erőviszonyok alakulására.

Kezdetek

A kezdeteket az 1998-as Belfasti (Nagypénteki – Good Friday) Egyezmény jelenti, amely négy nagy jelentős szervezeti változást foglal magába. Ezek:
1)      a dublini kormányzat szerepet játszhat majd a tartomány politikájának kialakításában
2)      Észak-Írországban csak az emberek többségének hozzájárulásával lehet változtatást elindítani
3)      módosították az alkotmány 2. és 3. paragrafusát, amely az egész feletti hatalmi igényt tartalmazza.
A Nagypénteki Egyezmény az IRA-val 1998-ban kötött fegyverszünetet követően a két közösség (protestáns angol-skót, valamint katolikus angol) hatalommegosztásán alapuló önkormányzás alapjait fektette le, melynek értelmében (elvben) megszűnt a korábbi hatalomgyakorlás aránytalansága.
Az egyezmény aláírása után az emberek támogatásukról biztosították a politikai vezetőket, így délen 94 %, északon pedig 71 %-os többség szavazott a toleranciára, a múlt lezárására.
Ugyanebben az évben született meg a walesihez hasonló északír törvény is, amely megkülönböztet:
a)      garantált törvényhozás tárgyakat, amelyeket a nemzetgyűlés nem módosíthat
b)      kizárólagos tárgyakat, amelyek kívül esnek a nemzetgyűlés hatáskörén
c)      előfoglalt tárgyakat, amelyek kizárólag a nemzetgyűlés hatáskörébe tartozik, de csak az északír miniszter jóváhagyásával emelkednek jogerőre
d)     átruházott tárgyakat, amelyek kizárólag a nemzetgyűlés hatáskörébe tartoznak.
Az unionista oldal megnyugodhatott, az egyezmény szavatolta identitásukat. Cserébe beleegyeztek abba, hogy a kisebbségben lévő másik fél szerepet kapjon a tartomány kormányzásában egy különlegesen felépített rendszer keretében.
A békefolyamat sikerét nagyban előmozdította az Írországban lezajlott szekularizáció, amely erodálta a katolikus egyház hatalmát, és segítette az ír azonosságtudat újragondolását, ezúttal vallási jelleg nélkül.

A nemzetgyűlés problémái

Az 1998-as Nagypénteki Egyezmény értelmében (újra) megindult a devolúció folyamata Észak-Írországban. Az jonnan megalakult nemzetgyűlést 1998. június 25-én választották meg, és 1998. július 1-jén ült össze először, 1999. december 2-ig azonban „árnyék” nemzetgyűlésként funkcionált, akkor kapta meg ugyanis a tényleges hatáskörét. A nemzetgyűlés ekkor 108 tagú, és hasonló jogalkotási és vezetési jogokkal rendelkezik, mint a skót parlament.
A Nemzetgyűlés jövőjét nehezíti, hogy működése eltér a szokásos gyakorlattól. A választási rendszer bonyolultsága és a bizottsági helyek elosztása következtében valamennyi északír párt részese a döntéshozatali folyamatnak a konszenzuskényszer alapján.
2002 októberében felfüggesztették a nemzetgyűlés működését egy kémbotrány miatt: rendőrségi források szerint köztársaságpárti kémhálózat alakult ki az akkori államtitkár, John Reid hivatala körül, a hatalommegosztás tönkretételére.
Állandó probléma volt továbbá a kezdetekben, hogy a Demokratikus Unionista Párt, az Ulsteri Unionista Párt és a Sinn Féin nem volt hajlandó eleget tenni a Nagypénteki Egyezményben foglaltaknak. A legfőbb problémát az jelentette, hogy az előbbi két párt addig nem volt hajlandó együttműködni a Sinn Féinnel, míg az nem biztosítja, hogy az IRA felhagy a terrorcselekményeivel.
A legutolsó nagy volumenű ellentét a nagy pártok között 2003-ban volt, amikor a Sinn Féin tagjait a rendőrség átvizsgálta, amely miatt 2003. novemberében választásokat sem tartottak. A rendőrségi kényszerintézkedéseknek köszönhetően több embert őrizetbe vettek, azonban 2005-ig nem történt semmi lényeges, amikor is az egyik fogoly, Denis Donaldson elismerte, hogy a ’80-as évek óta az angoloknak kémkedik. Nem volt szerencsés eme kijelentése, ugyanis az IRA 2006. április 4-én kivégezte.
Az új nemzetgyűlést ugyan 2003-ban felállították, de sohasem működött, mivel kormány már nem alakult hozzá.
2006. május 15-én újra összehívták a nemzetgyűlést, hogy megpróbálják újra létre hozni az átruházott kormányzatot. A 108 képviselőből többen is hajlandóságot mutattak a megegyezésre, melynek határidejét Tony Blair és Bertie Ahern 2006. november 24-ében határozta meg.
A Sinn Féin, mely a második legnagyobb párt Észak-Írországban, a legnagyobb támogatója volt a megegyezésnek, beleegyezett, hogy támogatja a Demokrata Unionista Párt elnökét miniszterelnöknek.
Az akkori feltételek szerint, ha a feleknek nem sikerült volna megegyezniük, akkor Westminster végleg feloszlatta volna a nemzetgyűlést, és Észak-Írországot újra protektorátus irányítás alá helyezte volna.
A nemzetgyűlés függő helyzetét végül 2007-ben szüntették meg, amikor is május 8-án visszaadták az északír parlament önrendelkezési jogát, hála annak, hogy az IRA a megfelelő magatartás tanúsította.

A megvalósítás kezdetei és Wales

2013 január 25. | Szerző: LadyEdna

A megvalósítás kezdetei

A XX. század utolsó évtizedeiben a politikai közbeszéd egyik meghatározó elemévé vált a brit alkotmányos berendezkedés reformjának szükségessége.
Már az 1997-es választásokat megelőzően hallani lehetett Tony Blair ígéreteit. 1995 folyamán többször kijelentette, hogy az esetleges Blair-kabinet első lépésként törvénybe iktatná a skót parlament intézményét, és kidolgozná az ezzel járó alkotmánymódosításokat. Azonban ahogy közeledtek a választások, Blair és csapata egyre kevesebbet beszélt a decentralizációról, mígnem 1996 júniusában váratlan változás állt be a Munkáspárt Skócia- és devolúció politikájában.
Blair az edinburghi beszédében kijelentette, hogy a Munkáspárt választási győzelme esetén a skót parlament ügyét a törvényhozás előtt népszavazásra javasolja. A népszavazás kérdőívén azonban nemcsak a parlament felállításának eldöntésére irányuló kérdés szerepelne, hanem második kérdésként a parlamenti adókivetési jog és annak mértéke. Ez a kijelentés meglehetősen sokkolta az akkori közvéleményt, hiszen azt sugallta, hogy ha létre is jöhet parlament Skóciában, fennáll annak a lehetősége, hogy nem rendelkezik majd adókivetési joggal, ami jelentősen csökkentené a parlament önrendelkezési jogát.
Ez után azonnal lemondott John McAllion, aki a párt szóvivője volt devolúciós és skót ügyekben indoklásában elmondta: „Az adó mértékének meghatározása Skóciában magának a parlament koncepciójának alapgondolata. Az olyan parlament, amely nem emelheti, illetve csökkentheti az adókat, nem is igazi parlament.” (The Glasgow Herald, 1996. június 29.)
Tony Blair mindezek ellenére eltökélte a devolúció megvalósítását, noha ez a korábbi nyilatkozataiból nem derült ki egyértelműen. Az új közép, vagyis a Munkáspárt programja azonban a régebbi tervezetekkel szemben nem önálló kérdésként fogalmazta meg a devolúciót, hanem gazdasági, szociális és alkotmányos reformok egymással összefüggő sorába illesztette.
Az 1997-es választások közeledtével minden párt kidolgozta a saját programját, amibe többnyire a devolúciót is beleillesztette, mivel felismerték annak időszerű és szükségszerű voltát.
A pártok programja az alábbiak szerint csoportosult:
Liberális Demokrata Párt: a törvényhozói devolúciót Angliára is kiterjesztve végső soron Nagy-Britannia föderalizálására törekedett.
Konzervatívok: csupán az adminisztratív devolúciót tartották elfogadhatónak, mivel a törvényhozói alternatíva elfogadása a királyság széteséséhez vezethet, másrészt a bürokrácia kiterjesztésével további terheket róna az adófizetőkre, s nem igazolható tömeges támogatottsága sem.
Skót Nemzeti Párt és Wales pártja: mindkettő a nemzeti függetlenséget hangoztatta.
Munkáspárt: a korábbi javaslatok alapján a „gördülő devolúció” bevezetésében látta a megoldást.
Az 1997-es választások győzelmet hoztak a Munkáspártnak, és míg az előző törvényjavaslatok előterjesztése során a párt többsége a nemzeti pártok képviselőitől is függött, addig most 177 mandátumos többséggel rendelkezett. Ennélfogva a választási program alapján nem a parlamenti többség érdekében írhatták ki a referendumokat.

A Blair-kormányzat az alábbi reformokat indította el:

– a skóciai parlament, valamint a walesi és az északír nemzetgyűlések tárgyában népszavazás tartása
– kormányzati szintű koordinációs testületek (Devolúciós Bizottság, Közös Miniszteri Bizottság, Brit-Ír Kormányközi konferencia, Brit-Ír Tanács) létrehozása
– kétoldalú egyezmények (konkordátumok) aláírása a brit és a devolúciós kormányzatok között
– az 1999 májusában megszüntetett Skót és Walesi Hivatal helyett miniszteriális jellegű Skócia Hivatala (Scotland Office) és Wales Hivatala (Wales Office) felállítása abból a célból, hogy a Westminster számára fenntartott törvényhozási hatáskörök tárgyalásakor képviseljék a skót, illetve a walesi érdekeket
– a nagy londoni önkormányzat visszaállítása közvetlenül választott polgármester vezetésével
– Anglia területén regionális fejlesztési ügynökségek és regionális kamarák felállítása majdani regionális gyűlések előzményeként

Fontos hangsúlyozni, hogy a fentiek nem érintették a külügyet, a belügyet, a védelmi és gazdaságpolitikát, ennélfogva Westminster szupremáciáját és Nagy-Britannia egységét.
A ’97-es népszavazás után 1998-ban tartottak még egy referendumot, melynek fő kérdése volt, hogy felállítsák-e a Nagy Londoni Hatóságot (Greater London Authority). A szavazók meglepően magas arányban támogatták. A GLA-t egy választott vezetőként képzelték el, a valóságban azonban hasonlóan más szervekhez felelősséggel tartozik a felettes szerveknek. Számos nézet a regionális kormányzás ezen rendszerét használhatónak, és többé-kevésbé folyamatosnak tekinti, ugyanakkor azonban megjegyzik, hogy bizonyos kérdésekben jobb lenne elválasztani a Kormánytól.
A brit kormány már korábban beleegyezett abba, hogy a decentralizált hatalmat rábízzák a skót parlamentre és vezetésre, a nemzetgyűlésre Walesben, és egy hosszabb devolúciós folyamat során Anglia többi régiójára is.
2003 júniusában Skócia, Wales, Észak-Írország és a Brit Kormány megkötötte a Machinery of Government Changes nevű megállapodást. Ennek alapján azok a szervek, amelyek a fenti területek igazgatását végezték a Miniszterelnök-helyettes Hivatalából átkerültek az Alkotmányos Ügyek Hivatalába (Department for Constitutional Affairs – DCA).
A Brit Kormány 2002. május 9-én közölte a Fehér Könyv regionális kormányzásra vonatkozó részét (A „Te országod, a Te választásod” címmel), amelyben a fennálló regionális szervek megerősítését javasolták. A Kormány ebben a dokumentumban nyilatkozott először a választott regionális kormányok létrehozására vonatkozó kötelezettségvállalásról.

A devolúció megvalósításának folyamatát innentől célszerű a különböző országokra lebontva vizsgálni, mivel azok megvalósítása, támogatottsága és hatékonysága is változik az egyes területeken, amelynek legfőbb oka a népek közötti kulturális és berendezkedésbeli különbségekben rejlik.

Wales

Wales az Egyesült Királyság része, államfője a mindenkori brit uralkodó, napjainkban II. Erzsébet. A végrehajtó hatalmat a királynő  a Nemzetgyűlésre delegálta, ahol a miniszterek a walesi koronát képviseli.
Wales miniszterelnöke 2009. december 1-je óta Carwyn Jones.
Wales államtitkára a brit kormány tagja, és ott a walesi ügyeket képviseli, 2012. szeptember 4-e óta ezt a tisztséget David Jones tölti be.
Hivatalos nyelv az angol és a walesi, fővárosa Cardiff, pénzneme az angol font.

Története

A normannok 1066-os győzelme után az ország függetlensége fokozatosan megszűnt. 1282-ben I. Edward csatában legyőzte II.Lelewelynt, az utolsó független walesi herceget. (Ezt megelőzően természetesen zajlottan már csaták a két nemzet között, de ezek most nem tartoznak szorosan a témához, így mellőzném azok ecsetelését.) Ezt követően, 1284. óta a mindenkori walesi herceg egyben az angol trón első számú örököse.
Az országot hivatalosan 1535-ben csatolták Angliához VIII. Henrik uralkodása alatt (akinek családja egyébként maga is walesi volt, eredeti családnevük Meredith-up-Theodor).
Az 1746-os Wales és Berwick törvény kimondja, hogy minden törvény, ami Angliában életbe lép, az automatikusan Walesben (és az angol-skót határon lévő Berwick városában) is életbe lép, ha a törvény másként nem rendelkezik.
E rövid történelmi áttekintés alapján látható, hogy Wales már elég korán elvesztette függetlenségét, és az évszázadok során, amit elnyomásban töltött nagymértékben beépült az angol birodalomba, mely jellemezni fogja a későbbi devolúcióhoz való hozzáállását is.

A kezdetek

A XX. században a walesi nemzeti mozgalom újjáéledt. A mozgalmat a Plaid Cymru (Wales nemzeti pártja) vezette, mely nagyobb autonómiát akart szerezni Walesnek Angliától. 1955-ben azokra a területekre, melyeken angliai törvények voltak érvényben, az Anglia és Wales kifejezést kezdték használni. Később ez a törvényhozásban is megjelent, mert minden jogi vonatkozású iratban az “Anglia és Wales” kifejezést kellett használni, jelezve ezzel azt, hogy Waleset önálló egységként kezelik.
1962-ben megalakult a Walesi Nyelvi Társaság, hogy megakadályozzák a nyelv kihalását. 1966-ban a Plaid Cymru először jutott be a parlamentbe. Rövid ideig a nacionalista mozgalmak, például a Szabad Wales Hadsereg terrorhadjáratot folytatott.
1969-ben érvénytelenítették a Wales és Berwick törvényt.
1964-ben felállították a Wales Hivatalt (Welsh Office), melynek feladata a Walesszel kapcsolatos ügyek képviselete volt Westminsterben. A Hivatalt azonban 2003-ban összevonták más hivatalokkal (arra hivatkozással, hogy a devolúció miatt már nincsen rájuk szükség).

A népszavazás

Ezek után 1997-ig, a devolúcióról szóló népszavazás kiírásáig semmi jelentős nem történt.
A walesi devolúcióról szóló elképzelések szerényebben voltak, mint Skóciában, mert Wales minden harmadik polgára Angliában született, s csak minden ötödik beszéli az ősi walesi nyelvet, ennélfogva a közvélemény is jóval megosztottabb volt a kérdésben. Itt mutatható ki legjobban a több száz évnyi elnyomás hatása, továbbá az, hogy Anglia és Wales gyakorlatilag 1535 óta ugyanazzal a jogi-politikia-közigazgatási rendszerrel rendelkezik. A walesi választási kampány egyébként iskolapéldája volt annak, hogy nem szabad választási kampányt folytatni. A Munkáspárt a különböző személyi problémák nyomán szinte ráerőltette saját vezetőjelöltjét a walesiekre, aki ott egyáltalán nem volt népszerű. A helyiek végig azt élték át, hogy már megint a központ akarja megmondani, hogy mit csináljanak.
A népszavazást 1997. május 6-án tartották, igen alacsony (éppen csak meghaladta az 50 %-ot) részvételi aránnyal, és az „igen” szavazatok száma mindössze 0,6 %-al haladta meg a „nem” szavazatok számát.
Azt, hogy az emberek ilyen kevéssé voltak lelkesek a devolúció ötletétől talán az is indokolja, hogy a walesi devolúció jóval alacsonyabb rendű volt, mint a skót: a cardiffi nemzetgyűlés (National Assembly for Wales) csak a számára kijelölt ügyekben intézkedhetett, és ezen ügycsoportok jóval szerényebbek voltak, mint ami lelkesedésre adott volna okot.

Intézményrendszer

A devolúció megvalósítását támogató intézményeket Walesben a Government of Wales Act (1998. c. 38.) hozta létre, vagy alakította át a megfelelő módon. A törvény lefektette a Nemzetgyűlés (National Assembly for Wales – Senedd) létrehozásához szükséges alapokat, mely első ülését a választások után két hónappal tartotta.
Az új rendszert egyébként úgy alakították ki, hogy a pártok kénytelenek legyenek az együttműködésre. A Munkáspárt cardiffi képviselői kezdetben nem mutattak túl nagy hajlandóságot a koalícióra egyik partnerrel sem. Azt mondták, ők kisebbségben is tudnak kormányozni, hiszen – ahogy akkoriban volt – nem kell nap mint nap törvényeket hozniuk.
A westminsteri parlament megtartotta az elsődleges törvénykezési jogokat Walesben, így a walesi nemzetgyűlés kevesebb hatalommal rendelkezett, mint a skót parlament, éppen ezért a nemzetgyűlési viták középpontjába került a skótokéhoz hasonló jogok megszerzése.
A Nemzetgyűlés 2002-ben a szerepek tisztázását javasolta közte és a miniszterek között. 2004-ben a Nemzetgyűlés által felállított Richard Bizottság további devolúcióra tett javaslatot, mely két fő területet is érintett, elsődleges törvényhozási hatalom átruházását bizonyos területeken, valamint a választási rendszer arányosabbá tételét.
2005 nyarán már tárgyalta a kérdéseket Westminster, melynek során a választási rendszer arányosabbá tételét elvetette, viszont a hatalom átruházás terén engedményeket tett (az engedélyezésről 2006. július 25-én tudósítottak az angol lapok): önálló szervvé tette a walesi kormányt (Welsh Assembly Government, melyet a 2006-os Government of Wales Act vezetett be, és amely 2006. július 26-án kapta meg a királyi jóváhagyást), mely korábban a Nemzetgyűlés egyik bizottságaként működött. A kormány önálló szervvé vált, elkülönülve a törvényhozói ágtól.
Ugyanígy a 2006-os Government of Wales Act vezette be azt a szabályt, ami a lehető legnagyobb hatalomátvételt biztosítja Westminsterből a Nemzetgyűlésnek. Akkoriban ezt az eseményt az akkori miniszterelnök, Rhodri Morgan, valamint az abban az időben a walesi államtitkári feladatokat ellátó Peter Hain, mint „új hajnalt” üdvözölte.
Természetesen a dolgok tovább folytak, és Wales további jogok megszerzését tűzte ki célul. 2010. február 9-én a Nemzetgyűlés tagjai egyhangúlag döntöttek egy újabb népszavazás kiírása mellett további jogok, és jogalkotási hatáskörök megszerzését illetően. A kormány támogatta a referendum kiírását, melyet 2011. március 3-án tartottak, és amely során az „igen” szavatok győzedelmeskedtek.
Ennek megfelelően a Nemzetgyűlés elfogadott egy rendeletet, amely 2011. május 5-i hatállyal életbe léptette az új jogokat, ilyenformán a Nemzetgyűlés az eredeti devolúciós területeken csaknem 20 témakörben alkothat jogokat.
2012. november 19-én Paul Silk alsóházi képviselő (korábban a Nemzetgyűlés tagja) javaslatot tett arra vonatkozóan, hogy Westminster még több támogatást adjon Walesnek, hogy az meg tudja valósítani az infrastruktúra fejlesztését, továbbá javaslatában szorgalmazta, hogy a korona nagyobb adókivetési jogot biztosítson a Seneddnek, ezzel közelítve jogállását a skót parlamentéhoz. Ezen javaslat tárgyalása folyamatban van, de mindenki bizakodik vele kapcsolatban, mivel a devolúcióhoz való hozzáállás nagyban megváltozott az utóbbi időben, melyre legjobb példa James Cameron miniszterelnök és konzervatív politikus kijelentése volt, aki biztosított mindenkit, hogy sem a mostani, sem a jövőbeni konzervatív kormányzás nem állja útját a fejlődésnek.
A fenti javaslattal kapcsolatban született  meg a The reluctant dragon című cikk a The Economist honlapján, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a devolúciónak meglehetősen kicsi a támogatottsága Walesben, és hogy amíg ekkora a függőség Angliától, az nem is lesz nagyobb. A cikk felvázolta továbbá a tájegységek közötti nagy különbséget, miszerint míg Cardiff virágzik, addig például az olyan városok, mint Merthyr Tydfil stagnálnak, vagy romlanak.
A cikk elég éles visszhangot váltott ki, és sok bírálatot is kapott, részrehajlónak és megalapozatlannak titulálták, melyet elsősorban azzal igazoltak, hogy a legutóbbi népszavazáson a devolúciós tevékenységek támogatottsága több, mint 60 %-os volt, amely azért nem elhanyagolható.

Összegzés

A devolúció folyamata a kevesebb autonómia ellenére Walesben tűnik a legzökkenőmentesebbnek. A Nemzetgyűlés folyamatosan terjeszti hatáskörét a korábban kormányzati vagy önálló intézményekre, valamint átvesz feladatokat a sport, művészetek és a vidékfejlesztés területén.

A korábbi intézkedések alapján Cheryl Gillian (korábbi walesi államtitkár) 2006-ban azt nyilatkozta, hogy „A devolúció segített egy sokkal határozottabb walesi identitás kialakításában.” (Ic Wales, 2006. július 31.)

Tekintettel azonban arra, hogy az intézkedéseknek köszönhetően a walesiek most már minden korlátozás nélkül használhatják saját nyelvüket azt javasolnám, hogy aki Walesbe készül, az készüljön fel alaposan, mert ahogy mondani szokták, ott semmire nem megy az ember angol térképpel.

Források:

Kaiser Tamás: A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában (Valóság, 2002/4.; 79-91.o.)

Tóth Vali: Demokrácia alulnézetből (London, 1999. július)

Koller Inez: A devolúció folyamata az Egyesült Királyságban (2006.)

www.direct.gov.uk

www.walesoffice.gov.uk/devolution

www.economist.com

Közös elemek

2013 január 4. | Szerző: LadyEdna

Ahhoz, hogy a devolúciót mélységeiben megértsük, nem árt először áttekinteni azokat a közös vonásokat, amelyek mindhárom érintett területet jellemzik.

Közigazgatás

Jelenleg a kilenc angol régió tripartit struktúrára épül, amelynek szereplői a kormányzati hivatalok, a regionális fejlesztési ügynökségek, és az önkéntesen szerveződő regionális kamarák, illetve azok utódai.

A Major-kormányzat 1994-ben állította fel a kormányzati hivatalokat a kormányzati politikák regionális szintű végrehajtása és koordinálása érdekében. Ezek az intézmények ugyanazokat a feladatokat látták el, mint a Skót, Walesi és Északír Hivatal.
A hivatalokat 2011 márciusában megszüntették, és feladatait, illetve hatáskörét a GO Network vette át, melynek felállítását már 2010-ben elkezdték.

A regionális fejlesztési ügynökségek (Regional Development Agencies – RDAs) 1999 áprilisában kezdték meg munkájukat a gazdaságfejlesztés, a területi tervezés és a strukturális alapok fogadására való felkészítés hatáskörei alapján. Gondoskodtak továbbá a regionális kamarák felállításáról, amelyeket kiegészítettek a helyi hatóságok tagjaival, hogy felügyeljék a kereskedelmet, tervezést, gazdasági fejlesztést. Az RDAs, valamint a kormány regionális hivatala együttműködtek a helyi kamarákkal. Az ügynökségek tagjait az illetékes minisztériumok nevezték ki, s rajtuk keresztül a parlamentnek tartoztak felelősséggel.
Az RDAs hatásköreit a 2010-es “vész költségvetés” miatt lecsökkentették, majd 2012. március 31-én meg is szüntették. Helyüket a LEPs (Local Enterprise Partnership) vette át, melynek fő feladatai hasonlóak maradtak, viszont sokkal több területre osztották fel az igazgatási területeket, így a korábbi kilenc ügynökség helyét 39 kisebb egység vette át.

A regionális kamarák 1999. közepére mind a nyolc régióban megszerveződtek (tagjaik 70 %-a a régiók önkormányzati képviselőiből állt, amíg 30 %-a a régió üzleti csoportjaiból, szakszervezetiből, civil szervezeteiből és felsőoktatási intézményekből rekrutálódott). A legtöbb kamara regionális gyűlésnek nevezte magát. Habár a kamarákat tulajdonképpen az ügynökségek ellenőrzésére hozták létre, a törvényes hatáskörük nélkül csupán befolyásolni voltak képesek az utóbbiak tevékenységét. A kormányzat a kamarák támogatását fokozatosan növelte (2001-ben ez az összeg elérte a az ötmillió fontot), azonban ez sem tudta megakadályozni, hogy egy két éves perióduson belül (2008. március 31. és 2010. március 31. között) meg ne szüntessék őket.
Bár a kamarák megszűntek, feladataik egy részét átvette az újonnan alakított Local authority leaders’ board, valamint az akkor még létező RDAs. Mindkét jogutód szerv miniszteri ellenőrzés alatt áll, állt.

Döntéshozatal

A helyi döntések meghozatala előtt az alkalmazandó politikát, továbbá magát a döntést is alaposan át kellett gondolni. Számos döntést, így az alkalmazandó politikáról és a költségvetésről való döntést a központ fenntartotta magának, de ezek közül számos végrehajtása a közigazgatás feladata. A közigazgatás azonban néhány esetben a döntéshozást a helyi bizottságokhoz delegálhatja. Olyan döntéseket is hoztak, amelyek lehetővé tették, hogy a polgárok megtudják, hogy ki a felelős a döntések meghozataláért, hol szerezhetnek információt a döntéshozatali mechanizmusról, és a legfontosabb, hogy a döntéshozókat hogyan vonhatják felelősségre.

A helyi hatóságoknak nyilvánosságra kell hozni azokat a döntéseknek a tervezeteit, amelyeket az elkövetkező hónapokban tárgyalni fognak. A helyi hatóságok ülése általában nyilvános, azonban kizárhatják azt, továbbá meghatározott körülmények között visszatarthatnak dokumentumokat.

Helyi kormányzati választások

A helyi hatóságok választott tanácstagokból áll, akiket hasonlóképpen választanak, mint a nagy angol Parlament tagjai. Az alkalmassági szabályok is hasonlóak, mint a brit parlament esetében, kivéve, hogy az Európai Unió más tagállamainak állampolgárai is szavazhatnak. A passzív választójog feltétele, hogy a jelölteket, mint aktív választópolgárokat nyilvántartásba vegyék, továbbá, hogy valamilyen egyéb kapcsolatuk legyen az adott választási körzettel. Ilyennek számít például, ha ott van az állandó tartózkodási helyük.

A helyi választásokat négyévente tartják Anglia összes területi tanácsában, London választókerületeiben, és a nem városi körzeti tanácsok kétharmadában. Minden más körzetben a tanácstagok egyharmadát minden olyan harmadik évben választják, amikor nincsenek „nagy” választások.

Pénzügy

A helyi hatóságok kiadásait vagy a központi kormányzat, vagy a devolúciós szervek fedezik az állami bevételek szétosztásával. A devolúciós területek pénzügyi támogatása egyébként a Barnett-formula alapján történik.

A helyi hatóságok tevékenységét a meghatározott szerv által kijelölt ellenőrök ellenőrzik. Észak-Írországban például a helyi kormányzás vezetője látja el a kijelölés feladatait. A helyi képviselőknek joguk van ellenőrizni az ellenőrök munkáját, továbbá kérdéseket intézhetnek hozzájuk, és kifogásokat tehetnek az ellenőrök munkájával kapcsolatban.

Mayors

Számos körzetnek megvan a királyi hatalom által jóváhagyott ünnepélyes címe. Londonban és más nagyobb városokban ez a Lord Mayor of London (nem összekeverendő a Mayor of Londonnal). Ezek feladatai közé tartozik az adott körzet képviselete. Az 1999-es Greater London Authority Act megalkotta a London polgármestere címet, hogy helyreállítsa London mint város kormányzását, és elválassza Nagy-London igazgatását “Kis-Londonétól”.

 (Forrás: www.direct.gov.uk, www.legislation.gov.uk)

A devolúció fogalma, fajai és kezdetei az Egyesült Királyságban

2012 december 15. | Szerző: LadyEdna

Tolkien még egy varázsföveghez hasonlította a kelta dolgokat, amelyekbe ha beleteszünk valamit, szinte bármit előhúzhatunk belőle. És azt hiszem, ezzel a véleménnyel sokan tudnak azonosulni, hiszen a keltákról mindenkinek egy barbár nép jut eszébe, akik eltűntek a történelem süllyesztőjében a hajdani s majdani királyukkal, Artúrral együtt.

Nos, mi sem áll távolabb a valóságtól. A kelta kisebbségek a mai napig élő, lélegző részei az angol koronának, gondoljunk csak Walesre, Skóciára vagy akár Észak-Írországra. Itt élnek, dolgoznak, miközben azon fáradoznak, hogy a korona elismerje végre a szuverenitásukat, és jogot adjon nekik önmaguk teljes körű kormányzására.

A devolúció fogalma

Fontos tisztázni, hogy a decentralizációnak a kontinentális alkotmányjogban és közigazgatásban elterjedt fogalmát nem puszta különcségből helyettesítik a csatornán túl a devolúció fogalmával.

A devolúció a parlamenti szupremácia révén gyakorolt hatásköröknek területi alapon szerveződő, választott testületekre való átruházását jelenti. Az Egyesült Királyság vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a devolúciós parlamentek az alkotmányos értelemben a főhatalmat megőrző Westminster alárendeltjei. Ezért az Egyesült Királyság egészében inkább unionista, semmint unitárius állam, amelynek szuverenitását az eredetileg önálló nemzeti parlamentek egyesítésével létrehozott közös törvényhozásnak (a Westminsternek) a szupremáciája testesíti meg. Ahogy Benjamin Disraeli egy ízben megjegyezte: “Angliát nem a logika, hanem a parlament irányítja.”

A devolúciós államszervezet ennélfogva különbözik a föderalizmustól is. Míg az utóbbi hatalomnak az alkotmányban rögzített, garanciákkal védett a megosztása a központi és területi szintek között, addig az előbbi esetben a felsőbb szintű politikai testület a hatalmat átadja egy alsóbb szintűnek, s ez nem zárja ki, hogy a központ kormányzat beavatkozzon az alsóbb szintek tevékenységébe.

A devolúció fajtái

Alapvetően két faja fordul elő.

A) Adminisztratív devolúció

Ebben az esetben a kormány határozza meg a politikaformálás kereteit, ugyanakkor közös vagy megosztott hatáskörük révén bizonyos területeken lehetővé teszi a helyi érdekek figyelembe vételét.

B) Törvényhozói devolúció

Az előző fajtától eltérő megoldásokat tartalmaz, amennyiben a felsőbb és alsóbb szintű funkciók jogi és intézményi elválasztásával megteremti a részleges területi és politikai autonómia feltételeit.

A kezdetek és az alapgondolat

A devolúció gondolata, ha nem is a mai formájában, de egész korán megfogalmazódott az Egyesült Királyságban. Ezt támasztják alá az olyan egészen korai lépések ez ügyben, mint a Skót Hivatal felállítása 1885-ben, amely lépés után sokáig nem történt semmi jelentős.

A következő lépést Észak-Írország tette meg, ahol viszont a devolúció sokkal bonyolultabbnak és törékenyebbnek bizonyult, mint máshol, ugyanis az ír kérdésnek a húszas évek eleji formális rendezését követően (1921 és 1972 között Írországban törvényhozói devolúció valósult meg) a hetvenes évek közepéig a politikai devolúció expressis verbis eltűnt a brit belpolitikai életből.

Ezekben az időkben történtek meg a pártok azon “helyfoglalásai” a brit belpolitikai életben, amelyek nagyban meghatározták az utóbbi években elfoglalt helyeiket is. Így a konzervatívok Közép- és Délkelet Angliában, Nagy-Londonban, míg a Munkáspárt Skóciában, Walesben és Anglia észak-északnyugati régióiban tett szert máig ható befolyásra.

A skót és a walesi kerületek választási eredményei világosan jelzik, hogy nagyfokú regionális polarizáció ment végbe a brit belpolitikában. A konzervatívok lassan, de biztosan kezdték elveszíteni uralmukat az olyan területek felett, amelyek addig egyértelműen őket támogatták, a Munkáspárt pedig szépen lassan egyre nagyobb hatalomra tett szert.

A devolúció megvalósulása szempontjából ennek óriási jelentősége volt, hisz mindig is inkább a Munkáspárt támogatta a devolúciós folyamatokat. A politikai erőviszonyok látványos eltolódása egyben azt is kifejezi, hogy a devolúció megítélésében “ideológiai térfélcsere” ment végbe a két nagy párt között. A Munkáspárt egyértelműen elkötelezte magát a politikai devolúció mellett (a párt egyébiránt folyamatosan feladta korábbi osztályalapú, centralizált, neokeynesista alapelveit), a konzervatívok pedig a részleges területi autonómia támogatását a status quo támogatásával váltotta fel.

A hetvenes évek közepére a devolúciós alternatíva ismét felkerült a politikai napirendre. A megosztottságot rendkívül jól tükrözi a Lord Kilbrandon elnöklete alatt tevékenykedő Alkotmányozó Bizottság 1973 októberében közzétett jelentése. (A jelentés szerint a többség javaslatot tett a devolúció bevezetésére Skóciában és Walesben, Anglia esetében azonban elzárkózott tőle. A kisebbség véleménye ezzel szemben az volt, hogy német mintájú föderalizmust kéne létrehozni, melyben a devolúciós testületnek csupán a végrehajtás joga maradt volna.) A Kilbrandon-bizottság döntő többsége 1973-ban úgy látta, nem szükséges Nagy-Britanniát egységesen kormányozni (asszimmetrikus devolúció), s a részleges területi autonómia Skóciában és Walesben nem fenyegeti a királyság érdekeit. A megvalósítást azonban egyelőre háttérbe szorították a közel-keleti események, a bányasztrájkok, és az 1974. évi “rövid parlament” politikai tevékenysége.

1974. december 13-án azonban Harold Wilson kormánya kibocsátotta a Demokrácia és devolúció. Javaslatok Skócia és Wales számára című Fehér könyvét, mely az alábbi irányvonalat követte:

1. Közvetlenül választott testületeket kell létrehozni Skóciában és Walesben.

2. A skót nemzetgyűlés törvényhozó, a walesi viszont csak végrehajtó hatalmat kap.

3. A nemzetgyűlések a hagyományos, egyéni kerületi, egyszeri többségi választási rendszer alapján alakulnak.

4. A nemzetgyűlések a Westminster által megítélt anyagi forrásokkal rendelkeznek, ennélfogva egyelőre nem kapnak adókivetési jogot.

5. Nem indokolt a skót és a walesi mandátumok csökkentése a parlamentben.

6. A devolúció Angliára való kiterjesztése egyelőre nem időszerű.

1976. december 13-án James Callaghan munkáspárti kormánya a devolúcióra vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő (The Scotland and the Wales Bill) az alsóházban, amelyet elfogadtak. A kormányon belül azonban a különböző csoportosulások miatt politikai instabilitás lépett elő, amelynek helyreállítását Callaghanék összekapcsolták a devolúcióval. A Munkáspárt mindezek közben arra törekedett, hogy parlamenti többsége ne függjön a nemzeti pártok támogatásától, de ne is kelljen nyíltan szembefordulnia a nemzeti erőknek és saját belső ellenzékének devolúciós követeléseivel. Ennek egyik fő eszköze a liberálisokkal kötött paktum (“Lib-Lab Pact”), a másik pedig az 1977. február 10-én előterjesztett formula volt, amelynek értelmében a skót és a walesi devolúciós törvényt népszavazással meg kell erősíteni. Időközben megállapították a szintén a szintén munkáspárti, de a skót választókerületekben induló George Cunningham javaslata alapján (melyet az alsóház 1978. január 25-én elfogadott), hogy a devolúciós törvény hatálybalépéséhez a népszavazásra jogosultak legalább 40 %-os támogatására van szükség.

A népszavazásokat 1979. március 1-jén tartották meg, egy, a pártok számára elég rossz időszakot követően, s ez megmutatkozott a választási eredményeken is, ugyanis egyik régióban sem érte el az igen szavazatok száma a megjelölt határértéket.

Ezek után az 1979. májusában hatalomra kerülő konzervatív kormány júniusban visszavonta a skót és a walesi törvényt. A devolúció, mely talán soha nem is élvezett valódi támogatást az alsóházban, a tory kormányzás tizennyolc évig tartó időszaka alatt nem tudott tartósan visszakerülni a kormányzás napirendjére.

(Forrás: Kaiser Tamás – A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában, Valóság, 20002/4.; 79-91.o.)