Észak-Írország – Első rész
2013 július 3. | Szerző: LadyEdna
Története
Bár az északírek hivatalosan nem tartoznak olyan régóta az angol korona fennhatósága alá, mint a walesiek, az elnyomás mértékét az idő nem befolyásolta, ugyanis legalább ugyanolyan mértékű pressziónak voltak alávetve. Ennek alátámasztására álljon itt egy kis történelmi összefoglaló, a teljesség igénye nélkül.
A jelentős változást Észak-Írország történetében VIII. Henrik lépései jelentették, ami után az elnyomás fokozatosan nőtt, egészen 1801-ig, amikor is az angolok feloszlatták az ír parlamentet, és létrehozták Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát.
A XIX. század közepén zajlott le az ír történelem egyik legmegrázóbb tragédiája, az 1845-ös Nagy Éhínség. Az éhínség túlélői a nyomor és az elnyomás miatt kivándoroltak, többnyire Amerikába, így Írország lakossága csaknem a felére csökkent.
1905-ben megalakult a brit uralom ellen szegülő párt, a Sinn Féin.
1914-ben Anglia végre jóváhagyta volna a Home Rule-t (Hazai törvény), amely önkormányzatot adott volna az íreknek, a megvalósulást azonban megakadályozta az első világháború kitörése.
1916. húsvéthétfőjén a dublini főposta lépcsőjéről kiáltották ki a Független Ír Köztársaságot.
1917-ben választásokat tartottak Írországban, amelyen a Sinn Féin nyert. A párt képviselői megtagadták, hogy a londoni parlamentben foglalják el helyüket, megalakították az ír parlamentet, és a hozzá tartozó Ír Köztársasági Hadsereget (IRA)
Az angolok hírhedt katonai rendőrsége megpróbálta az ír függetlenségi mozgalmat visszaszorítani, amely eredményeképpen a két fél között 1921-ben fegyverszünet köttetett, Angol-Ír Egyezmény név alatt. Ennek eredményeképpen 1921 június 7. és 1972. március 30 között az Ír Parlament gyakorolta a hatalmat..
1922-ben megalakult az Ír Szabad Állam. Az ír sziget 32 megyéjéből a britek 26-nak biztosítottak különleges státuszt, a maradék 6 a birodalom része maradt. 1937-ben az Ír Szabad Állam felvette az Éire, azaz Írország nevet. 1949-ben Írország kilépett a Nemzetközösségből, és kikiáltotta függetlenségét, miközben a hat északi megye továbbra is az Egyesült Királysághoz tartozott.
Speciális helyzet
E rövid történeti áttekintést azért tartottam szükségesnek, hogy világosan látszódjék Észak-Írország speciális helyzete.
Ezt a helyzetet pontosan az az 1922-es esemény idézte elő, hogy 26 megye megkapta az önállóságot, hat pedig mintegy az angol korona „foglya” maradt. Ehhez a hat megyéhez tartozik egyébként Ulster is, amelyet a „legkeltább” területnek tartanak, és amely – többek között – a zavargások okának is tekinthető.
Kakukktojásnak számít Észak-Írország zárt, sajátos pártrendszere miatt, mely a legutóbbi évtizedekre szinte teljesen elvesztette a nagy, országos pártokkal való kapcsolatát, párhuzamait (korábban például – 1921 és 1972 között – az Ulster Unionista Párt szoros kapcsolatban állt a konzervatív párttal).
Egyedül a liberális demokraták tudták megtartani befolyásukat, viszont észak-ír pártjuk nem túl erős. Éppen ezért az északír devolúciónak nincs közvetlen hatása a brit párt-erőviszonyok alakulására.
Kezdetek
A kezdeteket az 1998-as Belfasti (Nagypénteki – Good Friday) Egyezmény jelenti, amely négy nagy jelentős szervezeti változást foglal magába. Ezek:
1) a dublini kormányzat szerepet játszhat majd a tartomány politikájának kialakításában
2) Észak-Írországban csak az emberek többségének hozzájárulásával lehet változtatást elindítani
3) módosították az alkotmány 2. és 3. paragrafusát, amely az egész feletti hatalmi igényt tartalmazza.
A Nagypénteki Egyezmény az IRA-val 1998-ban kötött fegyverszünetet követően a két közösség (protestáns angol-skót, valamint katolikus angol) hatalommegosztásán alapuló önkormányzás alapjait fektette le, melynek értelmében (elvben) megszűnt a korábbi hatalomgyakorlás aránytalansága.
Az egyezmény aláírása után az emberek támogatásukról biztosították a politikai vezetőket, így délen 94 %, északon pedig 71 %-os többség szavazott a toleranciára, a múlt lezárására.
Ugyanebben az évben született meg a walesihez hasonló északír törvény is, amely megkülönböztet:
a) garantált törvényhozás tárgyakat, amelyeket a nemzetgyűlés nem módosíthat
b) kizárólagos tárgyakat, amelyek kívül esnek a nemzetgyűlés hatáskörén
c) előfoglalt tárgyakat, amelyek kizárólag a nemzetgyűlés hatáskörébe tartozik, de csak az északír miniszter jóváhagyásával emelkednek jogerőre
d) átruházott tárgyakat, amelyek kizárólag a nemzetgyűlés hatáskörébe tartoznak.
Az unionista oldal megnyugodhatott, az egyezmény szavatolta identitásukat. Cserébe beleegyeztek abba, hogy a kisebbségben lévő másik fél szerepet kapjon a tartomány kormányzásában egy különlegesen felépített rendszer keretében.
A békefolyamat sikerét nagyban előmozdította az Írországban lezajlott szekularizáció, amely erodálta a katolikus egyház hatalmát, és segítette az ír azonosságtudat újragondolását, ezúttal vallási jelleg nélkül.
A nemzetgyűlés problémái
Az 1998-as Nagypénteki Egyezmény értelmében (újra) megindult a devolúció folyamata Észak-Írországban. Az jonnan megalakult nemzetgyűlést 1998. június 25-én választották meg, és 1998. július 1-jén ült össze először, 1999. december 2-ig azonban „árnyék” nemzetgyűlésként funkcionált, akkor kapta meg ugyanis a tényleges hatáskörét. A nemzetgyűlés ekkor 108 tagú, és hasonló jogalkotási és vezetési jogokkal rendelkezik, mint a skót parlament.
A Nemzetgyűlés jövőjét nehezíti, hogy működése eltér a szokásos gyakorlattól. A választási rendszer bonyolultsága és a bizottsági helyek elosztása következtében valamennyi északír párt részese a döntéshozatali folyamatnak a konszenzuskényszer alapján.
2002 októberében felfüggesztették a nemzetgyűlés működését egy kémbotrány miatt: rendőrségi források szerint köztársaságpárti kémhálózat alakult ki az akkori államtitkár, John Reid hivatala körül, a hatalommegosztás tönkretételére.
Állandó probléma volt továbbá a kezdetekben, hogy a Demokratikus Unionista Párt, az Ulsteri Unionista Párt és a Sinn Féin nem volt hajlandó eleget tenni a Nagypénteki Egyezményben foglaltaknak. A legfőbb problémát az jelentette, hogy az előbbi két párt addig nem volt hajlandó együttműködni a Sinn Féinnel, míg az nem biztosítja, hogy az IRA felhagy a terrorcselekményeivel.
A legutolsó nagy volumenű ellentét a nagy pártok között 2003-ban volt, amikor a Sinn Féin tagjait a rendőrség átvizsgálta, amely miatt 2003. novemberében választásokat sem tartottak. A rendőrségi kényszerintézkedéseknek köszönhetően több embert őrizetbe vettek, azonban 2005-ig nem történt semmi lényeges, amikor is az egyik fogoly, Denis Donaldson elismerte, hogy a ’80-as évek óta az angoloknak kémkedik. Nem volt szerencsés eme kijelentése, ugyanis az IRA 2006. április 4-én kivégezte.
Az új nemzetgyűlést ugyan 2003-ban felállították, de sohasem működött, mivel kormány már nem alakult hozzá.
2006. május 15-én újra összehívták a nemzetgyűlést, hogy megpróbálják újra létre hozni az átruházott kormányzatot. A 108 képviselőből többen is hajlandóságot mutattak a megegyezésre, melynek határidejét Tony Blair és Bertie Ahern 2006. november 24-ében határozta meg.
A Sinn Féin, mely a második legnagyobb párt Észak-Írországban, a legnagyobb támogatója volt a megegyezésnek, beleegyezett, hogy támogatja a Demokrata Unionista Párt elnökét miniszterelnöknek.
Az akkori feltételek szerint, ha a feleknek nem sikerült volna megegyezniük, akkor Westminster végleg feloszlatta volna a nemzetgyűlést, és Észak-Írországot újra protektorátus irányítás alá helyezte volna.
A nemzetgyűlés függő helyzetét végül 2007-ben szüntették meg, amikor is május 8-án visszaadták az északír parlament önrendelkezési jogát, hála annak, hogy az IRA a megfelelő magatartás tanúsította.
A megvalósítás kezdetei és Wales
2013 január 25. | Szerző: LadyEdna
A megvalósítás kezdetei
A XX. század utolsó évtizedeiben a politikai közbeszéd egyik meghatározó elemévé vált a brit alkotmányos berendezkedés reformjának szükségessége.
Már az 1997-es választásokat megelőzően hallani lehetett Tony Blair ígéreteit. 1995 folyamán többször kijelentette, hogy az esetleges Blair-kabinet első lépésként törvénybe iktatná a skót parlament intézményét, és kidolgozná az ezzel járó alkotmánymódosításokat. Azonban ahogy közeledtek a választások, Blair és csapata egyre kevesebbet beszélt a decentralizációról, mígnem 1996 júniusában váratlan változás állt be a Munkáspárt Skócia- és devolúció politikájában.
Blair az edinburghi beszédében kijelentette, hogy a Munkáspárt választási győzelme esetén a skót parlament ügyét a törvényhozás előtt népszavazásra javasolja. A népszavazás kérdőívén azonban nemcsak a parlament felállításának eldöntésére irányuló kérdés szerepelne, hanem második kérdésként a parlamenti adókivetési jog és annak mértéke. Ez a kijelentés meglehetősen sokkolta az akkori közvéleményt, hiszen azt sugallta, hogy ha létre is jöhet parlament Skóciában, fennáll annak a lehetősége, hogy nem rendelkezik majd adókivetési joggal, ami jelentősen csökkentené a parlament önrendelkezési jogát.
Ez után azonnal lemondott John McAllion, aki a párt szóvivője volt devolúciós és skót ügyekben indoklásában elmondta: „Az adó mértékének meghatározása Skóciában magának a parlament koncepciójának alapgondolata. Az olyan parlament, amely nem emelheti, illetve csökkentheti az adókat, nem is igazi parlament.” (The Glasgow Herald, 1996. június 29.)
Tony Blair mindezek ellenére eltökélte a devolúció megvalósítását, noha ez a korábbi nyilatkozataiból nem derült ki egyértelműen. Az új közép, vagyis a Munkáspárt programja azonban a régebbi tervezetekkel szemben nem önálló kérdésként fogalmazta meg a devolúciót, hanem gazdasági, szociális és alkotmányos reformok egymással összefüggő sorába illesztette.
Az 1997-es választások közeledtével minden párt kidolgozta a saját programját, amibe többnyire a devolúciót is beleillesztette, mivel felismerték annak időszerű és szükségszerű voltát.
A pártok programja az alábbiak szerint csoportosult:
Liberális Demokrata Párt: a törvényhozói devolúciót Angliára is kiterjesztve végső soron Nagy-Britannia föderalizálására törekedett.
Konzervatívok: csupán az adminisztratív devolúciót tartották elfogadhatónak, mivel a törvényhozói alternatíva elfogadása a királyság széteséséhez vezethet, másrészt a bürokrácia kiterjesztésével további terheket róna az adófizetőkre, s nem igazolható tömeges támogatottsága sem.
Skót Nemzeti Párt és Wales pártja: mindkettő a nemzeti függetlenséget hangoztatta.
Munkáspárt: a korábbi javaslatok alapján a „gördülő devolúció” bevezetésében látta a megoldást.
Az 1997-es választások győzelmet hoztak a Munkáspártnak, és míg az előző törvényjavaslatok előterjesztése során a párt többsége a nemzeti pártok képviselőitől is függött, addig most 177 mandátumos többséggel rendelkezett. Ennélfogva a választási program alapján nem a parlamenti többség érdekében írhatták ki a referendumokat.
A Blair-kormányzat az alábbi reformokat indította el:
– a skóciai parlament, valamint a walesi és az északír nemzetgyűlések tárgyában népszavazás tartása
– kormányzati szintű koordinációs testületek (Devolúciós Bizottság, Közös Miniszteri Bizottság, Brit-Ír Kormányközi konferencia, Brit-Ír Tanács) létrehozása
– kétoldalú egyezmények (konkordátumok) aláírása a brit és a devolúciós kormányzatok között
– az 1999 májusában megszüntetett Skót és Walesi Hivatal helyett miniszteriális jellegű Skócia Hivatala (Scotland Office) és Wales Hivatala (Wales Office) felállítása abból a célból, hogy a Westminster számára fenntartott törvényhozási hatáskörök tárgyalásakor képviseljék a skót, illetve a walesi érdekeket
– a nagy londoni önkormányzat visszaállítása közvetlenül választott polgármester vezetésével
– Anglia területén regionális fejlesztési ügynökségek és regionális kamarák felállítása majdani regionális gyűlések előzményeként
Fontos hangsúlyozni, hogy a fentiek nem érintették a külügyet, a belügyet, a védelmi és gazdaságpolitikát, ennélfogva Westminster szupremáciáját és Nagy-Britannia egységét.
A ’97-es népszavazás után 1998-ban tartottak még egy referendumot, melynek fő kérdése volt, hogy felállítsák-e a Nagy Londoni Hatóságot (Greater London Authority). A szavazók meglepően magas arányban támogatták. A GLA-t egy választott vezetőként képzelték el, a valóságban azonban hasonlóan más szervekhez felelősséggel tartozik a felettes szerveknek. Számos nézet a regionális kormányzás ezen rendszerét használhatónak, és többé-kevésbé folyamatosnak tekinti, ugyanakkor azonban megjegyzik, hogy bizonyos kérdésekben jobb lenne elválasztani a Kormánytól.
A brit kormány már korábban beleegyezett abba, hogy a decentralizált hatalmat rábízzák a skót parlamentre és vezetésre, a nemzetgyűlésre Walesben, és egy hosszabb devolúciós folyamat során Anglia többi régiójára is.
2003 júniusában Skócia, Wales, Észak-Írország és a Brit Kormány megkötötte a Machinery of Government Changes nevű megállapodást. Ennek alapján azok a szervek, amelyek a fenti területek igazgatását végezték a Miniszterelnök-helyettes Hivatalából átkerültek az Alkotmányos Ügyek Hivatalába (Department for Constitutional Affairs – DCA).
A Brit Kormány 2002. május 9-én közölte a Fehér Könyv regionális kormányzásra vonatkozó részét (A „Te országod, a Te választásod” címmel), amelyben a fennálló regionális szervek megerősítését javasolták. A Kormány ebben a dokumentumban nyilatkozott először a választott regionális kormányok létrehozására vonatkozó kötelezettségvállalásról.
A devolúció megvalósításának folyamatát innentől célszerű a különböző országokra lebontva vizsgálni, mivel azok megvalósítása, támogatottsága és hatékonysága is változik az egyes területeken, amelynek legfőbb oka a népek közötti kulturális és berendezkedésbeli különbségekben rejlik.
Wales
Wales az Egyesült Királyság része, államfője a mindenkori brit uralkodó, napjainkban II. Erzsébet. A végrehajtó hatalmat a királynő a Nemzetgyűlésre delegálta, ahol a miniszterek a walesi koronát képviseli.
Wales miniszterelnöke 2009. december 1-je óta Carwyn Jones.
Wales államtitkára a brit kormány tagja, és ott a walesi ügyeket képviseli, 2012. szeptember 4-e óta ezt a tisztséget David Jones tölti be.
Hivatalos nyelv az angol és a walesi, fővárosa Cardiff, pénzneme az angol font.
Története
A normannok 1066-os győzelme után az ország függetlensége fokozatosan megszűnt. 1282-ben I. Edward csatában legyőzte II.Lelewelynt, az utolsó független walesi herceget. (Ezt megelőzően természetesen zajlottan már csaták a két nemzet között, de ezek most nem tartoznak szorosan a témához, így mellőzném azok ecsetelését.) Ezt követően, 1284. óta a mindenkori walesi herceg egyben az angol trón első számú örököse.
Az országot hivatalosan 1535-ben csatolták Angliához VIII. Henrik uralkodása alatt (akinek családja egyébként maga is walesi volt, eredeti családnevük Meredith-up-Theodor).
Az 1746-os Wales és Berwick törvény kimondja, hogy minden törvény, ami Angliában életbe lép, az automatikusan Walesben (és az angol-skót határon lévő Berwick városában) is életbe lép, ha a törvény másként nem rendelkezik.
E rövid történelmi áttekintés alapján látható, hogy Wales már elég korán elvesztette függetlenségét, és az évszázadok során, amit elnyomásban töltött nagymértékben beépült az angol birodalomba, mely jellemezni fogja a későbbi devolúcióhoz való hozzáállását is.
A kezdetek
A XX. században a walesi nemzeti mozgalom újjáéledt. A mozgalmat a Plaid Cymru (Wales nemzeti pártja) vezette, mely nagyobb autonómiát akart szerezni Walesnek Angliától. 1955-ben azokra a területekre, melyeken angliai törvények voltak érvényben, az Anglia és Wales kifejezést kezdték használni. Később ez a törvényhozásban is megjelent, mert minden jogi vonatkozású iratban az “Anglia és Wales” kifejezést kellett használni, jelezve ezzel azt, hogy Waleset önálló egységként kezelik.
1962-ben megalakult a Walesi Nyelvi Társaság, hogy megakadályozzák a nyelv kihalását. 1966-ban a Plaid Cymru először jutott be a parlamentbe. Rövid ideig a nacionalista mozgalmak, például a Szabad Wales Hadsereg terrorhadjáratot folytatott.
1969-ben érvénytelenítették a Wales és Berwick törvényt.
1964-ben felállították a Wales Hivatalt (Welsh Office), melynek feladata a Walesszel kapcsolatos ügyek képviselete volt Westminsterben. A Hivatalt azonban 2003-ban összevonták más hivatalokkal (arra hivatkozással, hogy a devolúció miatt már nincsen rájuk szükség).
A népszavazás
Ezek után 1997-ig, a devolúcióról szóló népszavazás kiírásáig semmi jelentős nem történt.
A walesi devolúcióról szóló elképzelések szerényebben voltak, mint Skóciában, mert Wales minden harmadik polgára Angliában született, s csak minden ötödik beszéli az ősi walesi nyelvet, ennélfogva a közvélemény is jóval megosztottabb volt a kérdésben. Itt mutatható ki legjobban a több száz évnyi elnyomás hatása, továbbá az, hogy Anglia és Wales gyakorlatilag 1535 óta ugyanazzal a jogi-politikia-közigazgatási rendszerrel rendelkezik. A walesi választási kampány egyébként iskolapéldája volt annak, hogy nem szabad választási kampányt folytatni. A Munkáspárt a különböző személyi problémák nyomán szinte ráerőltette saját vezetőjelöltjét a walesiekre, aki ott egyáltalán nem volt népszerű. A helyiek végig azt élték át, hogy már megint a központ akarja megmondani, hogy mit csináljanak.
A népszavazást 1997. május 6-án tartották, igen alacsony (éppen csak meghaladta az 50 %-ot) részvételi aránnyal, és az „igen” szavazatok száma mindössze 0,6 %-al haladta meg a „nem” szavazatok számát.
Azt, hogy az emberek ilyen kevéssé voltak lelkesek a devolúció ötletétől talán az is indokolja, hogy a walesi devolúció jóval alacsonyabb rendű volt, mint a skót: a cardiffi nemzetgyűlés (National Assembly for Wales) csak a számára kijelölt ügyekben intézkedhetett, és ezen ügycsoportok jóval szerényebbek voltak, mint ami lelkesedésre adott volna okot.
Intézményrendszer
A devolúció megvalósítását támogató intézményeket Walesben a Government of Wales Act (1998. c. 38.) hozta létre, vagy alakította át a megfelelő módon. A törvény lefektette a Nemzetgyűlés (National Assembly for Wales – Senedd) létrehozásához szükséges alapokat, mely első ülését a választások után két hónappal tartotta.
Az új rendszert egyébként úgy alakították ki, hogy a pártok kénytelenek legyenek az együttműködésre. A Munkáspárt cardiffi képviselői kezdetben nem mutattak túl nagy hajlandóságot a koalícióra egyik partnerrel sem. Azt mondták, ők kisebbségben is tudnak kormányozni, hiszen – ahogy akkoriban volt – nem kell nap mint nap törvényeket hozniuk.
A westminsteri parlament megtartotta az elsődleges törvénykezési jogokat Walesben, így a walesi nemzetgyűlés kevesebb hatalommal rendelkezett, mint a skót parlament, éppen ezért a nemzetgyűlési viták középpontjába került a skótokéhoz hasonló jogok megszerzése.
A Nemzetgyűlés 2002-ben a szerepek tisztázását javasolta közte és a miniszterek között. 2004-ben a Nemzetgyűlés által felállított Richard Bizottság további devolúcióra tett javaslatot, mely két fő területet is érintett, elsődleges törvényhozási hatalom átruházását bizonyos területeken, valamint a választási rendszer arányosabbá tételét.
2005 nyarán már tárgyalta a kérdéseket Westminster, melynek során a választási rendszer arányosabbá tételét elvetette, viszont a hatalom átruházás terén engedményeket tett (az engedélyezésről 2006. július 25-én tudósítottak az angol lapok): önálló szervvé tette a walesi kormányt (Welsh Assembly Government, melyet a 2006-os Government of Wales Act vezetett be, és amely 2006. július 26-án kapta meg a királyi jóváhagyást), mely korábban a Nemzetgyűlés egyik bizottságaként működött. A kormány önálló szervvé vált, elkülönülve a törvényhozói ágtól.
Ugyanígy a 2006-os Government of Wales Act vezette be azt a szabályt, ami a lehető legnagyobb hatalomátvételt biztosítja Westminsterből a Nemzetgyűlésnek. Akkoriban ezt az eseményt az akkori miniszterelnök, Rhodri Morgan, valamint az abban az időben a walesi államtitkári feladatokat ellátó Peter Hain, mint „új hajnalt” üdvözölte.
Természetesen a dolgok tovább folytak, és Wales további jogok megszerzését tűzte ki célul. 2010. február 9-én a Nemzetgyűlés tagjai egyhangúlag döntöttek egy újabb népszavazás kiírása mellett további jogok, és jogalkotási hatáskörök megszerzését illetően. A kormány támogatta a referendum kiírását, melyet 2011. március 3-án tartottak, és amely során az „igen” szavatok győzedelmeskedtek.
Ennek megfelelően a Nemzetgyűlés elfogadott egy rendeletet, amely 2011. május 5-i hatállyal életbe léptette az új jogokat, ilyenformán a Nemzetgyűlés az eredeti devolúciós területeken csaknem 20 témakörben alkothat jogokat.
2012. november 19-én Paul Silk alsóházi képviselő (korábban a Nemzetgyűlés tagja) javaslatot tett arra vonatkozóan, hogy Westminster még több támogatást adjon Walesnek, hogy az meg tudja valósítani az infrastruktúra fejlesztését, továbbá javaslatában szorgalmazta, hogy a korona nagyobb adókivetési jogot biztosítson a Seneddnek, ezzel közelítve jogállását a skót parlamentéhoz. Ezen javaslat tárgyalása folyamatban van, de mindenki bizakodik vele kapcsolatban, mivel a devolúcióhoz való hozzáállás nagyban megváltozott az utóbbi időben, melyre legjobb példa James Cameron miniszterelnök és konzervatív politikus kijelentése volt, aki biztosított mindenkit, hogy sem a mostani, sem a jövőbeni konzervatív kormányzás nem állja útját a fejlődésnek.
A fenti javaslattal kapcsolatban született meg a The reluctant dragon című cikk a The Economist honlapján, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a devolúciónak meglehetősen kicsi a támogatottsága Walesben, és hogy amíg ekkora a függőség Angliától, az nem is lesz nagyobb. A cikk felvázolta továbbá a tájegységek közötti nagy különbséget, miszerint míg Cardiff virágzik, addig például az olyan városok, mint Merthyr Tydfil stagnálnak, vagy romlanak.
A cikk elég éles visszhangot váltott ki, és sok bírálatot is kapott, részrehajlónak és megalapozatlannak titulálták, melyet elsősorban azzal igazoltak, hogy a legutóbbi népszavazáson a devolúciós tevékenységek támogatottsága több, mint 60 %-os volt, amely azért nem elhanyagolható.
Összegzés
A devolúció folyamata a kevesebb autonómia ellenére Walesben tűnik a legzökkenőmentesebbnek. A Nemzetgyűlés folyamatosan terjeszti hatáskörét a korábban kormányzati vagy önálló intézményekre, valamint átvesz feladatokat a sport, művészetek és a vidékfejlesztés területén.
A korábbi intézkedések alapján Cheryl Gillian (korábbi walesi államtitkár) 2006-ban azt nyilatkozta, hogy „A devolúció segített egy sokkal határozottabb walesi identitás kialakításában.” (Ic Wales, 2006. július 31.)
Tekintettel azonban arra, hogy az intézkedéseknek köszönhetően a walesiek most már minden korlátozás nélkül használhatják saját nyelvüket azt javasolnám, hogy aki Walesbe készül, az készüljön fel alaposan, mert ahogy mondani szokták, ott semmire nem megy az ember angol térképpel.
Források:
Kaiser Tamás: A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában (Valóság, 2002/4.; 79-91.o.)
Tóth Vali: Demokrácia alulnézetből (London, 1999. július)
Koller Inez: A devolúció folyamata az Egyesült Királyságban (2006.)
Közös elemek
2013 január 4. | Szerző: LadyEdna
Ahhoz, hogy a devolúciót mélységeiben megértsük, nem árt először áttekinteni azokat a közös vonásokat, amelyek mindhárom érintett területet jellemzik.
Közigazgatás
Jelenleg a kilenc angol régió tripartit struktúrára épül, amelynek szereplői a kormányzati hivatalok, a regionális fejlesztési ügynökségek, és az önkéntesen szerveződő regionális kamarák, illetve azok utódai.
A Major-kormányzat 1994-ben állította fel a kormányzati hivatalokat a kormányzati politikák regionális szintű végrehajtása és koordinálása érdekében. Ezek az intézmények ugyanazokat a feladatokat látták el, mint a Skót, Walesi és Északír Hivatal.
A hivatalokat 2011 márciusában megszüntették, és feladatait, illetve hatáskörét a GO Network vette át, melynek felállítását már 2010-ben elkezdték.
A regionális fejlesztési ügynökségek (Regional Development Agencies – RDAs) 1999 áprilisában kezdték meg munkájukat a gazdaságfejlesztés, a területi tervezés és a strukturális alapok fogadására való felkészítés hatáskörei alapján. Gondoskodtak továbbá a regionális kamarák felállításáról, amelyeket kiegészítettek a helyi hatóságok tagjaival, hogy felügyeljék a kereskedelmet, tervezést, gazdasági fejlesztést. Az RDAs, valamint a kormány regionális hivatala együttműködtek a helyi kamarákkal. Az ügynökségek tagjait az illetékes minisztériumok nevezték ki, s rajtuk keresztül a parlamentnek tartoztak felelősséggel.
Az RDAs hatásköreit a 2010-es “vész költségvetés” miatt lecsökkentették, majd 2012. március 31-én meg is szüntették. Helyüket a LEPs (Local Enterprise Partnership) vette át, melynek fő feladatai hasonlóak maradtak, viszont sokkal több területre osztották fel az igazgatási területeket, így a korábbi kilenc ügynökség helyét 39 kisebb egység vette át.
A regionális kamarák 1999. közepére mind a nyolc régióban megszerveződtek (tagjaik 70 %-a a régiók önkormányzati képviselőiből állt, amíg 30 %-a a régió üzleti csoportjaiból, szakszervezetiből, civil szervezeteiből és felsőoktatási intézményekből rekrutálódott). A legtöbb kamara regionális gyűlésnek nevezte magát. Habár a kamarákat tulajdonképpen az ügynökségek ellenőrzésére hozták létre, a törvényes hatáskörük nélkül csupán befolyásolni voltak képesek az utóbbiak tevékenységét. A kormányzat a kamarák támogatását fokozatosan növelte (2001-ben ez az összeg elérte a az ötmillió fontot), azonban ez sem tudta megakadályozni, hogy egy két éves perióduson belül (2008. március 31. és 2010. március 31. között) meg ne szüntessék őket.
Bár a kamarák megszűntek, feladataik egy részét átvette az újonnan alakított Local authority leaders’ board, valamint az akkor még létező RDAs. Mindkét jogutód szerv miniszteri ellenőrzés alatt áll, állt.
Döntéshozatal
A helyi döntések meghozatala előtt az alkalmazandó politikát, továbbá magát a döntést is alaposan át kellett gondolni. Számos döntést, így az alkalmazandó politikáról és a költségvetésről való döntést a központ fenntartotta magának, de ezek közül számos végrehajtása a közigazgatás feladata. A közigazgatás azonban néhány esetben a döntéshozást a helyi bizottságokhoz delegálhatja. Olyan döntéseket is hoztak, amelyek lehetővé tették, hogy a polgárok megtudják, hogy ki a felelős a döntések meghozataláért, hol szerezhetnek információt a döntéshozatali mechanizmusról, és a legfontosabb, hogy a döntéshozókat hogyan vonhatják felelősségre.
A helyi hatóságoknak nyilvánosságra kell hozni azokat a döntéseknek a tervezeteit, amelyeket az elkövetkező hónapokban tárgyalni fognak. A helyi hatóságok ülése általában nyilvános, azonban kizárhatják azt, továbbá meghatározott körülmények között visszatarthatnak dokumentumokat.
Helyi kormányzati választások
A helyi hatóságok választott tanácstagokból áll, akiket hasonlóképpen választanak, mint a nagy angol Parlament tagjai. Az alkalmassági szabályok is hasonlóak, mint a brit parlament esetében, kivéve, hogy az Európai Unió más tagállamainak állampolgárai is szavazhatnak. A passzív választójog feltétele, hogy a jelölteket, mint aktív választópolgárokat nyilvántartásba vegyék, továbbá, hogy valamilyen egyéb kapcsolatuk legyen az adott választási körzettel. Ilyennek számít például, ha ott van az állandó tartózkodási helyük.
A helyi választásokat négyévente tartják Anglia összes területi tanácsában, London választókerületeiben, és a nem városi körzeti tanácsok kétharmadában. Minden más körzetben a tanácstagok egyharmadát minden olyan harmadik évben választják, amikor nincsenek „nagy” választások.
Pénzügy
A helyi hatóságok kiadásait vagy a központi kormányzat, vagy a devolúciós szervek fedezik az állami bevételek szétosztásával. A devolúciós területek pénzügyi támogatása egyébként a Barnett-formula alapján történik.
A helyi hatóságok tevékenységét a meghatározott szerv által kijelölt ellenőrök ellenőrzik. Észak-Írországban például a helyi kormányzás vezetője látja el a kijelölés feladatait. A helyi képviselőknek joguk van ellenőrizni az ellenőrök munkáját, továbbá kérdéseket intézhetnek hozzájuk, és kifogásokat tehetnek az ellenőrök munkájával kapcsolatban.
Mayors
Számos körzetnek megvan a királyi hatalom által jóváhagyott ünnepélyes címe. Londonban és más nagyobb városokban ez a Lord Mayor of London (nem összekeverendő a Mayor of Londonnal). Ezek feladatai közé tartozik az adott körzet képviselete. Az 1999-es Greater London Authority Act megalkotta a London polgármestere címet, hogy helyreállítsa London mint város kormányzását, és elválassza Nagy-London igazgatását “Kis-Londonétól”.
(Forrás: www.direct.gov.uk, www.legislation.gov.uk)
A devolúció fogalma, fajai és kezdetei az Egyesült Királyságban
2012 december 15. | Szerző: LadyEdna
Tolkien még egy varázsföveghez hasonlította a kelta dolgokat, amelyekbe ha beleteszünk valamit, szinte bármit előhúzhatunk belőle. És azt hiszem, ezzel a véleménnyel sokan tudnak azonosulni, hiszen a keltákról mindenkinek egy barbár nép jut eszébe, akik eltűntek a történelem süllyesztőjében a hajdani s majdani királyukkal, Artúrral együtt.
Nos, mi sem áll távolabb a valóságtól. A kelta kisebbségek a mai napig élő, lélegző részei az angol koronának, gondoljunk csak Walesre, Skóciára vagy akár Észak-Írországra. Itt élnek, dolgoznak, miközben azon fáradoznak, hogy a korona elismerje végre a szuverenitásukat, és jogot adjon nekik önmaguk teljes körű kormányzására.
A devolúció fogalma
Fontos tisztázni, hogy a decentralizációnak a kontinentális alkotmányjogban és közigazgatásban elterjedt fogalmát nem puszta különcségből helyettesítik a csatornán túl a devolúció fogalmával.
A devolúció a parlamenti szupremácia révén gyakorolt hatásköröknek területi alapon szerveződő, választott testületekre való átruházását jelenti. Az Egyesült Királyság vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a devolúciós parlamentek az alkotmányos értelemben a főhatalmat megőrző Westminster alárendeltjei. Ezért az Egyesült Királyság egészében inkább unionista, semmint unitárius állam, amelynek szuverenitását az eredetileg önálló nemzeti parlamentek egyesítésével létrehozott közös törvényhozásnak (a Westminsternek) a szupremáciája testesíti meg. Ahogy Benjamin Disraeli egy ízben megjegyezte: “Angliát nem a logika, hanem a parlament irányítja.”
A devolúciós államszervezet ennélfogva különbözik a föderalizmustól is. Míg az utóbbi hatalomnak az alkotmányban rögzített, garanciákkal védett a megosztása a központi és területi szintek között, addig az előbbi esetben a felsőbb szintű politikai testület a hatalmat átadja egy alsóbb szintűnek, s ez nem zárja ki, hogy a központ kormányzat beavatkozzon az alsóbb szintek tevékenységébe.
A devolúció fajtái
Alapvetően két faja fordul elő.
A) Adminisztratív devolúció
Ebben az esetben a kormány határozza meg a politikaformálás kereteit, ugyanakkor közös vagy megosztott hatáskörük révén bizonyos területeken lehetővé teszi a helyi érdekek figyelembe vételét.
B) Törvényhozói devolúció
Az előző fajtától eltérő megoldásokat tartalmaz, amennyiben a felsőbb és alsóbb szintű funkciók jogi és intézményi elválasztásával megteremti a részleges területi és politikai autonómia feltételeit.
A kezdetek és az alapgondolat
A devolúció gondolata, ha nem is a mai formájában, de egész korán megfogalmazódott az Egyesült Királyságban. Ezt támasztják alá az olyan egészen korai lépések ez ügyben, mint a Skót Hivatal felállítása 1885-ben, amely lépés után sokáig nem történt semmi jelentős.
A következő lépést Észak-Írország tette meg, ahol viszont a devolúció sokkal bonyolultabbnak és törékenyebbnek bizonyult, mint máshol, ugyanis az ír kérdésnek a húszas évek eleji formális rendezését követően (1921 és 1972 között Írországban törvényhozói devolúció valósult meg) a hetvenes évek közepéig a politikai devolúció expressis verbis eltűnt a brit belpolitikai életből.
Ezekben az időkben történtek meg a pártok azon “helyfoglalásai” a brit belpolitikai életben, amelyek nagyban meghatározták az utóbbi években elfoglalt helyeiket is. Így a konzervatívok Közép- és Délkelet Angliában, Nagy-Londonban, míg a Munkáspárt Skóciában, Walesben és Anglia észak-északnyugati régióiban tett szert máig ható befolyásra.
A skót és a walesi kerületek választási eredményei világosan jelzik, hogy nagyfokú regionális polarizáció ment végbe a brit belpolitikában. A konzervatívok lassan, de biztosan kezdték elveszíteni uralmukat az olyan területek felett, amelyek addig egyértelműen őket támogatták, a Munkáspárt pedig szépen lassan egyre nagyobb hatalomra tett szert.
A devolúció megvalósulása szempontjából ennek óriási jelentősége volt, hisz mindig is inkább a Munkáspárt támogatta a devolúciós folyamatokat. A politikai erőviszonyok látványos eltolódása egyben azt is kifejezi, hogy a devolúció megítélésében “ideológiai térfélcsere” ment végbe a két nagy párt között. A Munkáspárt egyértelműen elkötelezte magát a politikai devolúció mellett (a párt egyébiránt folyamatosan feladta korábbi osztályalapú, centralizált, neokeynesista alapelveit), a konzervatívok pedig a részleges területi autonómia támogatását a status quo támogatásával váltotta fel.
A hetvenes évek közepére a devolúciós alternatíva ismét felkerült a politikai napirendre. A megosztottságot rendkívül jól tükrözi a Lord Kilbrandon elnöklete alatt tevékenykedő Alkotmányozó Bizottság 1973 októberében közzétett jelentése. (A jelentés szerint a többség javaslatot tett a devolúció bevezetésére Skóciában és Walesben, Anglia esetében azonban elzárkózott tőle. A kisebbség véleménye ezzel szemben az volt, hogy német mintájú föderalizmust kéne létrehozni, melyben a devolúciós testületnek csupán a végrehajtás joga maradt volna.) A Kilbrandon-bizottság döntő többsége 1973-ban úgy látta, nem szükséges Nagy-Britanniát egységesen kormányozni (asszimmetrikus devolúció), s a részleges területi autonómia Skóciában és Walesben nem fenyegeti a királyság érdekeit. A megvalósítást azonban egyelőre háttérbe szorították a közel-keleti események, a bányasztrájkok, és az 1974. évi “rövid parlament” politikai tevékenysége.
1974. december 13-án azonban Harold Wilson kormánya kibocsátotta a Demokrácia és devolúció. Javaslatok Skócia és Wales számára című Fehér könyvét, mely az alábbi irányvonalat követte:
1. Közvetlenül választott testületeket kell létrehozni Skóciában és Walesben.
2. A skót nemzetgyűlés törvényhozó, a walesi viszont csak végrehajtó hatalmat kap.
3. A nemzetgyűlések a hagyományos, egyéni kerületi, egyszeri többségi választási rendszer alapján alakulnak.
4. A nemzetgyűlések a Westminster által megítélt anyagi forrásokkal rendelkeznek, ennélfogva egyelőre nem kapnak adókivetési jogot.
5. Nem indokolt a skót és a walesi mandátumok csökkentése a parlamentben.
6. A devolúció Angliára való kiterjesztése egyelőre nem időszerű.
1976. december 13-án James Callaghan munkáspárti kormánya a devolúcióra vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő (The Scotland and the Wales Bill) az alsóházban, amelyet elfogadtak. A kormányon belül azonban a különböző csoportosulások miatt politikai instabilitás lépett elő, amelynek helyreállítását Callaghanék összekapcsolták a devolúcióval. A Munkáspárt mindezek közben arra törekedett, hogy parlamenti többsége ne függjön a nemzeti pártok támogatásától, de ne is kelljen nyíltan szembefordulnia a nemzeti erőknek és saját belső ellenzékének devolúciós követeléseivel. Ennek egyik fő eszköze a liberálisokkal kötött paktum (“Lib-Lab Pact”), a másik pedig az 1977. február 10-én előterjesztett formula volt, amelynek értelmében a skót és a walesi devolúciós törvényt népszavazással meg kell erősíteni. Időközben megállapították a szintén a szintén munkáspárti, de a skót választókerületekben induló George Cunningham javaslata alapján (melyet az alsóház 1978. január 25-én elfogadott), hogy a devolúciós törvény hatálybalépéséhez a népszavazásra jogosultak legalább 40 %-os támogatására van szükség.
A népszavazásokat 1979. március 1-jén tartották meg, egy, a pártok számára elég rossz időszakot követően, s ez megmutatkozott a választási eredményeken is, ugyanis egyik régióban sem érte el az igen szavazatok száma a megjelölt határértéket.
Ezek után az 1979. májusában hatalomra kerülő konzervatív kormány júniusban visszavonta a skót és a walesi törvényt. A devolúció, mely talán soha nem is élvezett valódi támogatást az alsóházban, a tory kormányzás tizennyolc évig tartó időszaka alatt nem tudott tartósan visszakerülni a kormányzás napirendjére.
(Forrás: Kaiser Tamás – A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában, Valóság, 20002/4.; 79-91.o.)
Két vagy több arc?
2012 december 13. | Szerző: LadyEdna
Ha jogot tanul az ember, akkor legalább egymilliószor belefut Janusba, és az ő híres-nevezetes két arcába. Én sem voltam ezzel másképp,, és egy darabig valóban el is hittem, hogy ez a kétarcúság mindig, minden esetben megállja a helyét. Aztán ahogy az idő telt, rá kellett jönnöm, hogy bizony a jognak sokkal több arca van. Persze a kettősség megvan, csak mind a két arcnak ezer meg ezer másik arca van. Nem szeretnék itt belemenni komoly jogfilozófiai kérdésekbe, mert egyrészt nem az én tisztem, másrészt azt hiszem Visegrády professzornál úgysem lehetek jobb, de egy aspektus tekintetében mindenképpen helytállóak a megfigyeléseim.
Mégpedig abban a kérdésben, hogy mitől jó jogász egy jogász. Erről nyilván igen sarkos elképzeléseim voltak még az egyetem alatt, és meg voltam róla győződve, hogy enyém az egyetlen szent igazság. Aztán eltelt az öt év, és az elképzeléseimet úgy, ahogy volt, dobhattam ki a kukába. Mert hogy munkáim során annyiféle emberrel dolgoztam együtt, hogy nyilvánvalóvá vált számomra: nincsenek kőbe vésett szabályok. Ennek ellenére megkíséreltem a lehetetlent, és mégiscsak megtalálni azokat az alap, mondhatni pillér szerű dolgokat, amelyek minden különbözőség ellenére mégiscsak ott kell legyenek egy jó jogászban.(Természetesen ennek a blognak a keretei között szakmai kérdéseket is meg óhajtok osztani, vitatni, így ezt a bejegyzést kérem mindenki tekintse ráhangolódásnak.)
Az alábbiakban ki is fejtem, hogy miért gondolom azt, amit gondolok. Természetesen ez a lista minden körülmények között vita tárgyát képezheti, hiszen könnyen meglehet, hogy elsiklottam valami felett, vagy pedig túl komolyan vettem egy másik dolgot. Kezdjük is.
1) Elhivatottság
Természetesen ez az első és legfontosabb, hiszen enélkül minden lesz az emberből, csak jó jogász nem, a karrier út pedig kimerül egy irodai asztal életünk végéig való birtoklásában.
Tapasztalatból tudom, hogy sokan úgy mennek a jogi egyetemre, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész, csupán a szülői nyomásnak akarnak eleget tenni. Ezen emberek többsége egyébként a legritkább esetben fejezi be az egyetemet tíz éven belül. Akadnak olyanok is, akik egyetem közben ráeszmélnek, hogy mégiscsak nekik való ez a szakma, de vannak olyanok is, akik mindig is ezt akarták csinálni. Mint például én. És ennek ellenére még nekem is sikerült elbizonytalanodnom a korai években azt illetően, hogy biztos jól választottam-e, hiszen mindamellett, hogy ez egy nagyon szép és hasznos szakma tud lenni, nem könnyű feldolgozni azt az óriási felelősséget, ami az ember vállát nyomja.
2) Felkészültség
Az előző ponthoz kapcsolódik, hiszen mit sem ér az elhivatottság szakmai felkészülés nélkül, főleg a mi szakmánkban és országunkban, ahol a folyamatos törvénymódosítás lassan a napi rutin képezi. Ami pedig ugye magával vonja a jogszabályok egyre silányabb minőségét, akkora joghézagokkal, hogy még Gulliver is minden további nélkül átférne rajtuk.
Ezekben a vészterhes időkben (és egyébként sem) engedhetjük meg magunknak, hogy felkészületlenek, süketek vagy vakok legyünk, hiszen nagy szükség van hozzáértőkre, akik meg tudnak oldani egy bonyolultabb ügyet, esetleg előrébb tudnak segíteni olyanokat, akiknek sajnos nem adatott meg, hogy egy ügyvéd, jogász legyen a barátjuk, vagy családtagjuk.
3) Nyitottság
No igen, ennek a pontnak a listában elfoglalt előkelő helye nyilván meglepetés, én mégis azt gondolom, hogy a tökéletes helyet választottam meg neki, ugyanis semmi sem bosszantóbb, mikor egy a jövő megoldásaira, gondolataira süket kollégával hozza össze az élet az embert, olyannal, aki képtelen beletörődni abba a nem elhanyagolható ténybe, hogy az idők bizony változnak, és változnak vele a szabályok is.
Ez valamelyest habitus kérdése, de úgy gondolom, hogy kellő odafigyeléssel nyitottá lehet válni, hiszen lássuk be, nem célszerű egy új ügyet régi szabály alapján elbírálni. És bármennyire nonszensznek hangzik is e kritika, én mégis bizton állíthatom, hogy vannak ilyen emberek, jómagam is belefutottam már párba.
4) Alázat és tisztelet
És hogy mi iránt? Az élet, az érték a munka és a szakma iránt.
Egyértelmű ugye? Nos, nekem és bizonyos embereknek valóban az, de ismerek olyan kollégát, aki minden további nélkül megállítaná a világ folyását, csak mert ő a Földön van. Őket én egyszerűen csak ignorálom, mert távol álljon tőlem, hogy bátorítsam az efféle, meglehetősen primitív hozzáállást.
Én ezekkel az emberekkel ellentétben úgy gondolom, hogy nem az emberek vannak miértünk, hanem mi az emberekért. Nekünk kell segíteni, hogy minden, amit nagyjaink jogszabályba foglaltak, úgy valósuljon meg, ahogy az a legtökéletesebben beleillik a rendszerbe. Tisztelnünk kell mindeközben mások életét, hiszen akárcsak az orvosok, mi is életekkel operálunk, olyan döntések vannak a kezünkben, amelyek emberi sorsokat változtathatnak meg, így úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy megvizsgáljuk önmagunkat, a szándékainkat és a tudásunkat. És ha kell, nem csak megvizsgáljuk, de felül is bíráljuk őket.
5) Jó logikai képességek
Sokszor hallottam már, hogy könnyű a jogászoknak, mert csak be kell nyalni egy csomó anyagot, és dombon a tanya. Én ilyenkor szeretem megkérdezni, hogy és szerinted mégis hogyan működik a jog? Persze érkeznek a válaszok, amelyek a legkevésbé sem fedik a valóságot, amiken jókat szoktam derülni, majd felvilágosítom az illetőt, hogy a dolgok menete bizony egészen más, és ilyenkor már belátják, hogy bizony, mégsem olyan egyszerű ez az egész.
A jog maga egyébként szerintem egy végtelenített sakkjátszma. Talán ezért, talán nem, nem tudom, de nemrég jómagam is elkezdtem sakkozni. És bár a tehetségem a játék tekintetében megkérdőjelezhető, mégis sok dolgot lehet belőle tanulni, az előre gondolkodás képességéről pedig ne is beszéljünk.
6) Ne féljünk a konfliktustól
Sok olyan kollégát ismerek, akiknek a rémálmai tárgyát képezi, ha valamilyen jogi kérdésben vitába kell bonyolódni, inkább hallgatnak, pedig lehet, hogy a jó megoldás a birtokukban van.
Én személy szerint szívesen keveredem jóindulatú vitába, mert úgy gondolom csak ez, a vita, az együtt gondolkodás, és a korábban fennálló dolgok folyamatos kritikával illetése vihet előre minket. Ha nem így lenne, akkor még mindig várhatnánk a király kegyére.
7) Csapatmunka
Teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és mindenki a saját karrierjét szeretné építeni. De bármennyire is erre törekszik az ember, mindig észben kell tartani, hogy ez nem egy egyszereplős darab a színházban, hanem egy jól megkomponált szimfónia, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe, hogy úgy mondjam hangszere, és ha valaki kiáll a sorból pusztán azért, hogy magának hírnevet szerezzen, elrontja az egész darabot. Így nagyon fontos, hogy mindenki a saját dolgát végezze úgy, hogy mindeközben együttműködik a darab további zenészeivel.
Ennyi lett volna, amelyet ezekről a dolgokról gondolok. Ha esetleg valakinek hozzáfűznivalója van, azt nagyon szívesen veszem, hiszen mindamellett, hogy megfogalmaztam ezeket az észrevételeket, tartom is magam hozzájuk, így adva teret magamnak a további fejlődésre.
A következő bejegyzéseimben egy számomra kedves témát fogok feldolgozni, nevezetesen a devolúciót, melynek keretein belül megvizsgálom a kelta kisebbségek helyzetét az Egyesült Királyságban.
Észak-Írország – második rész
2013 november 16. | Szerző: LadyEdna
Stormont – nemzetgyűlés és a végrehajtás
A nemzetgyűlést mint már láttuk, a Belfasti Egyezmény részeként hozták létre. A nemzetgyűlés a hatalom első számú kifejezője, továbbá teljes törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkezik. A Végrehajtó Bizottságot tizenkét miniszter alkotja. Ebben benne foglaltatik a miniszterelnök, és a miniszterelnök-helyettes is. Ez a bizottság hagyja jóvá többek között az olyan döntéseket, ame1yek a miniszterek felelősségét korlátozzák.
A miniszterelnökön és a miniszterelnök-helyettesen kívüli tíz miniszter tartozik felelősséggel az összes észak-Ír hivatalért.
Az Észak-Ír Hivatal ügyeit nem ruházták át a Nemzetgyűlésre. Ide tartozik többek között a védelmi politika, börtönügy és büntetőbíráskodás.
Átruházott jogkörök és hatáskörök
1999-ben Westminster a belügyek feletti rendelkezést teljes egészében a Nemzetgyűlésre, illetve a végrehajtásra ruházta. Ezek alapján a Nemzetgyűlésnek a meghatározott keretek között teljes törvényhozó és végrehajtó hatalma van, ami annyit jelent, hogy szabadon alkothat törvényeket és hozhat döntéseket az északír hatóságok hatáskörébe tartozó ügyekben.
A végrehajtás legfőbb feladata az éves terv elkészítése, és felülvizsgálat lefolytatása, ha szükséges, továbbá az elfogadott éves költségvetés teljesítése.
További kötelezettségei:
A nemzetgyűlés tíz törvényes bizottsággal rendelkezik, amelyek mindegyike jogosult felülvizsgálatra, politikai fejlesztésre, konzultációra, továbbá jogosultak törvénykezdeményezésre.
A 60 tagú polgári fórum elnökét a miniszterelnök és a miniszterelnök-helyettes választja.
Feladataik:
• meghatározott ügyek képviselete
• szakszervezetek létesítése, működtetése
• észak-ír közösség önkéntes és egyéb szektorai
• konzultációs feladatok a szociális, gazdasági és kulturális ügyekben
Az Észak-Ír Hatóság és a Nemzetgyűlés
Az Észak-Ír Hivatal feladata, hogy támogassa az Észak-Ír Hatóság munkáját a tartós béke megteremtésében. A Hivatal ezen tevékenysége a Belfasti Egyezményen alapul.
Ha adott hatáskört átruházták a Nemzetgyűlésre, akkor a Hatóság felelős minden olyan ügyért, amelyet összekapcsolhatnak Észak-Írországgal. Így különösen a jogrendet, politikai ügyekért, rendőrséget.
Az áldozatok ügyeivel a Hatóság foglalkozik. Ennek hatáskörébe tartozik továbbá a robbanó anyagok illetve a lőfegyverek feletti rendelkezést.
Jogrendszer
Észak-Írországban a nemzeti jognak két fő forrása van:
1. Jogszabályok
2. Bíróságok által alkotott jog (néha “esetjogként” vagy “közös jogként” említik)
A jogszabályok közé tartoznak:
– az “elsődleges jogalkotásnak” is nevezett törvények vagy statútumok. Ezek lehetnek a westminsteri Parlament (Londonban), az Északír Parlament (1921-1972) vagy az Északír Nemzetgyűlés (2000-2002) törvényei.
Észak-Írország alkotmányos története miatt sok jogszabályt a “titkos tanácsi rendeletek” tartalmaznak, amelyek másodlagos jogszabályok, ténylegesen azonban elsődleges jogszabályként alkalmazzak azokat.
– Másodlagos vagy alárendelt jogalkotás, amit változóan rendeleteknek, szabályoknak vagy rendszereknek neveznek. A másodlagos jogalkotás valamely törvény felhatalmazása alapján történik, és a törvény részletesebb kifejtésére használják.
Az Egyesült Királyságnak nincsen írott alkotmánya, és ezért – a legtöbb más országtól eltérően – a bíróságok nem tagadhatják meg az elsődleges jogszabályok alkalmazását azon az alapon, hogy az “alkotmányba ütköző”. A parlamenti szuverenitás tanának egyetlen korlátozása, hogy az Egyesült Királyság Európai Unióban való tagsága azt jelenti, hogy ha az Egyesült Királyság joga ütközik az európai közösségi joggal, ez utóbbinak van elsőbbsége.
Az Északír Nemzetgyűlés nem fogadhat el törvényeket meghatározott ”kivett” vagy “fenntartott” tárgykörökben, de minden más tárgykört “átruházottnak” kell tekinteni. Itt a kivett ügyek a nemzeti jelentőségű ügyek, és beletartozik a nemzetközi kapcsolatok ügye, a védelem, nemzetbiztonság és bevándorlás; fenntartott ügyek azok, amelyeket egy későbbi időpontban esetleg a Nemzetgyűlésre fognak ruházni, ide tartozik a posta, a büntető igazságszolgáltatás, a bíróságok igazgatása, a mértékegységek és a külkereskedelem.
A hatalomnak az Északír Nemzetgyűlésre 1999-ben történő átruházását követően megszüntették az 1974. évi Észak-Írországról szóló törvény alapján használt titkos tanácsi rendeleti eljárást. Mivel azonban a “fenntartott” tárgyak köre az 1973. évi törvényben rögzítettnél szélesebb volt az 1998. évi törvényben, az 1998. évi törvény fenntartotta Észak-Írország vonatkozásában a titkos tanácsi rendeletek meghozatalának jogát.
Ha az északír Nemzetgyűlést felfüggesztik , az Észak-Írországról szóló 2000. évi törvény alapján újjáéled a titkos tanácsi rendeletek alkotására vonatkozó hatáskor.
A jogszabályok elfogadásának folyamata
a) Elsődleges jogalkotás
Mielőtt egy jogszabályra történő javaslatot a parlament (vagy Észak-Írországban a Nemzetgyűlés) elé terjesztenek, arró1 rendes körülmények között konzultációt folytatnak. A törvénytervezetek parlamenten történő keresztülvitele rendszerint hetekig vagy hónapokig tart. A törvénytervezetet rendes körülmények között a House of Commons (az Alsóház) elé terjesztik be (bar a Lordok Háza elé is beterjeszthető).
A bizottsági és a jelentési szakaszban vitatják meg a részletes módosításokat. Ezt követően a törvénytervezetet a Lordok Házához terjesztik fel, ahol hasonló szakaszokon megy át. Ha bármilyen változtatást javasolnak, ezeknek vissza kell kerülniük a House of Commons (Alsóház) elé megvitatásra, A Lordok Háza csak egy évvel késleltetheti a törvényjavaslatot.
Az Északír Nemzetgyűlés jogszabályalkotása hasonló eljárással történik: Végül minden törvénytervezethez szükséges a királynő részéről a királyi jóváhagyás. Hagyomány alapján azonban a királynő többé nem tagadhatja meg a jóváhagyást.
b) Másodlagos jogalkotás
Minden másodlagos jogszabály elsődleges jogszabályból ered. Az alapul szolgáló törvény ad felhatalmazást a jogalkotó hatóságnak a részletes jogszabályok kibocsátására. A jogalkotó hatóság rendszerint egy minisztérium.
A bírók a következő helyzetekben alkotnak jogot:
ha az írott jog nem rendelkezik a szóban forgó kérdésről; és
ha az írott jog kétértelmű.
Amennyiben a bíróság egy adott jogkérdésben határoz, ezt a döntést a bíróságoknak alkalmazniuk kell, ha a későbbiekben ugyanaz a jogkérdés merül fel. A döntés ilyenkor “precedenssé” vagy “jogilag kötelező rangúvá” válik. Észak-Írország jogrendszerének legmagasabb rangú bírósága a Lordok Háza, és ennek az Észak-Írország vonatkozásában hozott határozatai minden észak-írországi bíróságra kötelezőek. A Lordok Háza korábbi döntéseit magára nézve is kötelezőnek tekinti, de eltér a korábbi döntésétől, ha azt tartja helyesnek.
A Északír Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal of Northern Ireland) döntései kötelezőek a High Courtra vagy a Koronabíróságra, és ezek határozatai kötelezik a County Courtokat. A legalacsonyabb szinten működő békebíróságokat minden más bíróság határozatai kötik.
A bíróság korábbi határozatának kötelező ereje csak a határozat fő elvei, azaz a ratio decidendi vonatkozásában áll fenn. A fő elven kívüli bármely bírósági megjegyzés obiter dictum, és nem kötelező erejű. A korábbi határozatokat gyakran a tényállásbeli különbségek alapján különböztetik meg.
d) Nemzetközi jogforrások
A bíróságok álláspontja szerint a nemzetközi jog szokás formájában képezi a nemzeti jog részét. Ha azonban egy jogszabály ütközik a szokásos nemzetközi joggal, a jogszabályt kell alkalmazni a parlamenti szuverenitás tana miatt. Az ütközés kockázatát csökkenti az az általános szabály, hogy a jogszabályokat lehetőség szerint úgy kell értelmezni, hogy azok a nemzetközi joggal összeegyeztethetőek legyenek.
Amennyiben az Egyesült Királyság kormánya nemzetközi szerződést (szerződést, egyezményt vagy egyezségokmányt) ír alá (vagy ratifikál), azt ugyanúgy Észak-Írország népe nevében is teszi, mint Nagy-Britannia népe nevében. Az egyes területeken hozott jogszabályoknak azonban rendszerint biztosítaniuk kell, hogy valamely nemzetközi szerződés rendelkezései a nemzeti bíróságok előtt végrehajthatók legyenek.
Még ha ilyen jogszabályokat nem is hoznak, ennek ellenére a nemzetközi szerződések kötik a kormányt, és a szerződés rendelkezéseit átültető jogszabály meghozatalának elmulasztása a nemzetközi jog Egyesült Királyság általi megszegését jelentheti.
e) Európai közösségi jog
Amikor az Egyesült Királyság 1973. január l-jén csatlakozott az Európai Közösséghez, az 1972. évi Európai Közösségekről szóló törvény alapján az 1957. évi Római Szerződést beépítették az Egyesült Királyság jogába.
A későbbi szerződéseket a jogalkotás ugyancsak beépítette, így a nemzeti jog hatálya a közösségi jog rendelkezéseitől függ.
Az Egyesült Királyság bármely bírósága megtagadhatja a parlament törvényének alkalmazását, ha a bírák megítélése szerint az az EK jogával ütközik, A Perceval-Price kontra Department of Economic Development ([2000] NI 141) ügy példa arra, hogy az Északír Fellebbviteli Bíróság nem alkalmazott egy jogszabályi rendelkezést annak az európai közösségi joggal való összeegyeztethetetlensége miatt.
Az IRA
Véleményem szerint az IRA működésének áttekintésétől nem lehet eltekinteni Észak-Írország vizsgálata során, hiszen ugyanígy hozzátartozik a devolúciós folyamathoz, mint bármi más.
A konfliktus magvaira 1919 húsvéthétfőjén bukkannunk rá (a felkelés után a Sinn Féin lett az egyik legnépszerűbb párt), amikor is kirobbant az ír nemzeti felkelés a brit uralom ellen. Ennek következményeként 1919-ben mar az Ír Nemzeti Hadsereg állt a britekkel szemben.
1921-ben (az írekkel való tárgyalás céljából küldött küldöttséget Arthur Griffith és Michael collins vezette) megkötötték a már említett ír-angol egyezményt (Anglo-Irish Treaty), amely felosztotta Írországot, az ír nacionalisták azonban elutasították az egyezményt. Ezek után a konfliktus már elkerülhetetlen volt.
Az eredménnyel sokan elégedetlenek voltak, melynek következtében mind a Sinn Fein, mind az IRA két pártra szakadt.
Ennek következménye egy polgárháború lett, amelynek leverése után Cosgrave miniszterelnökre hárult a feladat, hogy újjáépítse az országot.
A II. világháború Észak-Írországot is háborúba kényszerítette Anglia oldalán, de Írország semleges maradt. Az IRA azonban kollaborált a németekkel, fegyverkereskedelmet bonyolított velük. Anglia szőnyegbombázása alatt Észak-Írország nem készült fel a légelhárítással, remélve, hogy Németországot csak Anglia érdekli, velük nem törődnek.
Tévedtek: a németek lebombázták Belfastot, Derryt, sőt a semleges Írország néhány városát (az 1948-as választásokon John Costello nyert, aki ki akart lépni a Brit Nemzetközösségből, teljesen független államot akart. 1949 húsvétján el is érte a célját, és Ír Köztársaság néven teljesen független lett. Az erőszaknak azonban ezzel nem szakadt vége, ugyanis az Ír Republikánusok az ideális köztársaságot az egész ír sziget egyesülésében és függetlenségében látták).
1959-ben a Sinn Fein korábbi vezetője, de Valera lett az ország köztársasági elnöke, és 1973-ig ő maradt az ország első számú politikai vezetője. Az IRA ez idő alatt megpróbált békés eszközökhöz folyamodni.
Ezzel azonban nem minden tagja értett egyet, így 1969-ben az IRA kettészakadt, baloldali orientációjú ún. “hivatalos szárnyra” (Official IRA-OIRA), mely gyakorlatilag beszüntette működését, és “ideiglenes szárnyra” (Proposional IRA-PIRA), amely folytatta a szervezet hagyományait, és észak-írországi, valamint angliai bombamerénylet-hadjáratokba kezdett.
Az angol kormány házkutatási-, kétségbeesett tüntetésleverési- vagy megalapozatlan bebörtönzési akciói csak egyre erősítették az “ideiglenes” IRA népszerűségét. Újabb Véres Vasárnap (1972) – az első Véres Vasárnap (Bloody Sunday) 1920. november 21-én volt, amikor a brit katonák bevonultak egy dublini hurling meccsre, és tüzet nyitottak ártatlan szurkolókra -, és egy Véres Péntek következett, amikor a brit katonák ismét fegyvertelen embereket ölnek meg. Ezek az események döntően hozzájárultak ahhoz, hogy az IRA terroristaszervezet legyen.
Az IRA és a brit rendfenntartók közti hosszú harc eredményeképp 1973 es 1980 között 1398 ember veszti eletet bombamerénylet, golyó vagy taposóakna által.
Az 1984-ig terjedő időszakban számos esemény történt meg (például ír foglyok éhen haltak a Maze börtönben), de jelentős változások nem álltak be egyik oldalról sem.
1984. október 11-én az IRA bombamerényletet hajtott végre a brightoni Grand Hotel ellen, amelyben éppen bent tartózkodott az akkori miniszterelnök, Margareth Thatcher, aki korábban már kivívta az IRA ellenszenvét, amikor a Maze börtönben levő foglyok követeléseit meg csak meghallgatni sem volt hajlandó.
A merénylet után az angol kormány megpróbált megegyezésre jutni Észak-Írországgal, többek között azzal, hogy ígéreteket tettek, hogy beleszólást biztosít nekik az észak-ír politikába, de az ajánlatokat nem néztek jó szemmel a szigeten.
1985. novemberében Nagy-Britannia és Észak-Írország kormányfője megállapodást kötött, melynek értelmében mind a ketten a brit-északír konfliktus békés megoldására fognak törekedni, azonban az egyezmény ellenére folytatódtak a támadások, ugyanis az egyezmény megkötését mind az IRA, mind a protestáns szélsőségesek elleneztek.
1993-ban azonban már lassan tarthatatlanná vált a helyzet, és mind a két fél érezte, hogy ideje lenne érdemben tárgyalóasztalhoz ülni, és rendezni a problémát. Az ún. Downing Streeti nyilatkozatban Anglia kijelentette, hogy nincs semmilyen “saját stratégiai vagy gazdasági” célja Észak-Írországgal, és kilátásba helyezte egy egyesült Írország létrehozását, amennyiben ez a döntés a többség döntését képviselne”. Ez a döntés egyébként feldühítette az Ulsteri Unionustákat (UUP), akik azzal vádolták a brit kormányt, hogy eladja Észak-Írországot a Sinn Féinnek.
Később a brit kormány pontosított, és fegyverletételhez kötötte a tárgyalások kezdetét. Bill Clinton is bekapcsolódott a békekampányba, és megkérte az IRA-t, hogy hirdessen végleges tűzszünetet.
1994. augusztus 11-én az IRA le is tette a fegyvereket, és bár nem mondta, hogy az végleges lenne, de kihirdette a „Katonai tevékenységek teljes leállását”. Október 18-án az észak-ír protestáns félkatonai ernyőszervezet, a CLMC ( az UVF-et – Ulster Volunter Force – képviselő Combined Loyalist Military Comman) is hasonlóképpen tett. A brit kormány tárgyalási időpontokat egyeztetett a Sinn Feinnel.
A tárgyalások el is kezdődtek 1995-ben, amikor is sem a Sinn Fein, sem az északír lojalistákat nem engedték tárgyalóasztalhoz. John Major brit miniszterelnök ezt azzal magyarázta, hogy a szervezeteknek be kell szolgáltatniuk a fegyvereiket ahhoz, hogy a brit kormány komolyan vegye a végleges tűzszünetet. Az IRA dühös válasza: “a fegyverek beszolgáltatása nem kezdődhet meg addig, míg a tárgyalások eredményei nem tisztázódnak, a tűzszünetnek vége!” 60 másodperccel később bomba robbant Londonban, több millió font kart okozva, és emberéleteket követelve.
1997-ben az új brit miniszterelnök, Tony Blair bejelentette, hogy a tárgyalások elkezdődnek, vagy a Sinn Feinnel, vagy nélküle. Azonban ekkorra a Sinn Fein annyira összeolvadt az IRA-val, hogy a merényletek miatt nem ülhetett tárgyalóasztalhoz. Amikor az IRA látta, hogy Tony Blair komolyan beszélt, és a tárgyalások tényleg elkezdődtek a Sinn Fein nélkül, tűzszünetet hirdetett, hogy tárgyalhasson.
A tárgyalások menete igen lassú volt, hol az észak-ír, hol az ír felet kellett kitiltani néhány hétre a megállapodás megszegéséért. Végül többszöri nekifutásra, egy 24 órás tárgyalás után 1998. április 10-én hajnali 5 órakor megállapodás született, melyet a Nagypénteki Egyezmény szentesített.
6.8. Napjainkban
Természetesen a devolúció folyamata itt is folyamatos, tehát folynak a tárgyalások, a törvényalkotás, hogy a mindenki számára legkedvezőbb megoldást találják meg.
Ennek egyik „leglátványosabb” jele Észak-Írországban, hogy egyezmény született Belfastban a protestáns-katolikus egységkormány megalakításáról. Ez a lépés történelmi jelentőségű, hiszen konfliktusok forrása volt évszázadok óta Írországban a protestáns-katolikus szembenállás. De ahogy azt már említettem, az írek az évek folyamán úgy találtak vissza saját nemzeti öntudatukhoz, hogy elhagyták a szigorúan vett vallási elemeket, és ennek köszönhetően megszületett az egyezmény.
A brit sajtó mar azt is történelmi eseményként értékelte, hogy Ian Paisley és Garry Adams egyáltalán egy tárgyalóasztalhoz ült, hiszen korábban szóba állni sem voltak hajlandóak egymással.
A megegyezés eredményeképp 2007 márciusában újraválasztották az ulsteri törvényhozást.
Mindezek alapján a kormányban a két legnagyobb part a protestáns korona hű, Ian Paisley által vezetett Demokratikus Unionista Part (DUP), és a radikális katolikus britellenes mozgalom, a Sinn Fein, Garry Adams vezetésével.
Források:
Koller Inez: A devolúció folyamata az Egyesült-Királyságban (2006)
www.direct.gov.ukwww.ec.europa.euBiczó Krisztina: Azonosságtudat és érdekeltség a belfasti egyezmény értelmezésében (Kisebbségkutatás, 8. évfolyam, 1992. 2. szám)
Oldal ajánlása emailben
X