A devolúció fogalma, fajai és kezdetei az Egyesült Királyságban

2012 december 15. | Szerző: LadyEdna

Tolkien még egy varázsföveghez hasonlította a kelta dolgokat, amelyekbe ha beleteszünk valamit, szinte bármit előhúzhatunk belőle. És azt hiszem, ezzel a véleménnyel sokan tudnak azonosulni, hiszen a keltákról mindenkinek egy barbár nép jut eszébe, akik eltűntek a történelem süllyesztőjében a hajdani s majdani királyukkal, Artúrral együtt.

Nos, mi sem áll távolabb a valóságtól. A kelta kisebbségek a mai napig élő, lélegző részei az angol koronának, gondoljunk csak Walesre, Skóciára vagy akár Észak-Írországra. Itt élnek, dolgoznak, miközben azon fáradoznak, hogy a korona elismerje végre a szuverenitásukat, és jogot adjon nekik önmaguk teljes körű kormányzására.

A devolúció fogalma

Fontos tisztázni, hogy a decentralizációnak a kontinentális alkotmányjogban és közigazgatásban elterjedt fogalmát nem puszta különcségből helyettesítik a csatornán túl a devolúció fogalmával.

A devolúció a parlamenti szupremácia révén gyakorolt hatásköröknek területi alapon szerveződő, választott testületekre való átruházását jelenti. Az Egyesült Királyság vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a devolúciós parlamentek az alkotmányos értelemben a főhatalmat megőrző Westminster alárendeltjei. Ezért az Egyesült Királyság egészében inkább unionista, semmint unitárius állam, amelynek szuverenitását az eredetileg önálló nemzeti parlamentek egyesítésével létrehozott közös törvényhozásnak (a Westminsternek) a szupremáciája testesíti meg. Ahogy Benjamin Disraeli egy ízben megjegyezte: “Angliát nem a logika, hanem a parlament irányítja.”

A devolúciós államszervezet ennélfogva különbözik a föderalizmustól is. Míg az utóbbi hatalomnak az alkotmányban rögzített, garanciákkal védett a megosztása a központi és területi szintek között, addig az előbbi esetben a felsőbb szintű politikai testület a hatalmat átadja egy alsóbb szintűnek, s ez nem zárja ki, hogy a központ kormányzat beavatkozzon az alsóbb szintek tevékenységébe.

A devolúció fajtái

Alapvetően két faja fordul elő.

A) Adminisztratív devolúció

Ebben az esetben a kormány határozza meg a politikaformálás kereteit, ugyanakkor közös vagy megosztott hatáskörük révén bizonyos területeken lehetővé teszi a helyi érdekek figyelembe vételét.

B) Törvényhozói devolúció

Az előző fajtától eltérő megoldásokat tartalmaz, amennyiben a felsőbb és alsóbb szintű funkciók jogi és intézményi elválasztásával megteremti a részleges területi és politikai autonómia feltételeit.

A kezdetek és az alapgondolat

A devolúció gondolata, ha nem is a mai formájában, de egész korán megfogalmazódott az Egyesült Királyságban. Ezt támasztják alá az olyan egészen korai lépések ez ügyben, mint a Skót Hivatal felállítása 1885-ben, amely lépés után sokáig nem történt semmi jelentős.

A következő lépést Észak-Írország tette meg, ahol viszont a devolúció sokkal bonyolultabbnak és törékenyebbnek bizonyult, mint máshol, ugyanis az ír kérdésnek a húszas évek eleji formális rendezését követően (1921 és 1972 között Írországban törvényhozói devolúció valósult meg) a hetvenes évek közepéig a politikai devolúció expressis verbis eltűnt a brit belpolitikai életből.

Ezekben az időkben történtek meg a pártok azon “helyfoglalásai” a brit belpolitikai életben, amelyek nagyban meghatározták az utóbbi években elfoglalt helyeiket is. Így a konzervatívok Közép- és Délkelet Angliában, Nagy-Londonban, míg a Munkáspárt Skóciában, Walesben és Anglia észak-északnyugati régióiban tett szert máig ható befolyásra.

A skót és a walesi kerületek választási eredményei világosan jelzik, hogy nagyfokú regionális polarizáció ment végbe a brit belpolitikában. A konzervatívok lassan, de biztosan kezdték elveszíteni uralmukat az olyan területek felett, amelyek addig egyértelműen őket támogatták, a Munkáspárt pedig szépen lassan egyre nagyobb hatalomra tett szert.

A devolúció megvalósulása szempontjából ennek óriási jelentősége volt, hisz mindig is inkább a Munkáspárt támogatta a devolúciós folyamatokat. A politikai erőviszonyok látványos eltolódása egyben azt is kifejezi, hogy a devolúció megítélésében “ideológiai térfélcsere” ment végbe a két nagy párt között. A Munkáspárt egyértelműen elkötelezte magát a politikai devolúció mellett (a párt egyébiránt folyamatosan feladta korábbi osztályalapú, centralizált, neokeynesista alapelveit), a konzervatívok pedig a részleges területi autonómia támogatását a status quo támogatásával váltotta fel.

A hetvenes évek közepére a devolúciós alternatíva ismét felkerült a politikai napirendre. A megosztottságot rendkívül jól tükrözi a Lord Kilbrandon elnöklete alatt tevékenykedő Alkotmányozó Bizottság 1973 októberében közzétett jelentése. (A jelentés szerint a többség javaslatot tett a devolúció bevezetésére Skóciában és Walesben, Anglia esetében azonban elzárkózott tőle. A kisebbség véleménye ezzel szemben az volt, hogy német mintájú föderalizmust kéne létrehozni, melyben a devolúciós testületnek csupán a végrehajtás joga maradt volna.) A Kilbrandon-bizottság döntő többsége 1973-ban úgy látta, nem szükséges Nagy-Britanniát egységesen kormányozni (asszimmetrikus devolúció), s a részleges területi autonómia Skóciában és Walesben nem fenyegeti a királyság érdekeit. A megvalósítást azonban egyelőre háttérbe szorították a közel-keleti események, a bányasztrájkok, és az 1974. évi “rövid parlament” politikai tevékenysége.

1974. december 13-án azonban Harold Wilson kormánya kibocsátotta a Demokrácia és devolúció. Javaslatok Skócia és Wales számára című Fehér könyvét, mely az alábbi irányvonalat követte:

1. Közvetlenül választott testületeket kell létrehozni Skóciában és Walesben.

2. A skót nemzetgyűlés törvényhozó, a walesi viszont csak végrehajtó hatalmat kap.

3. A nemzetgyűlések a hagyományos, egyéni kerületi, egyszeri többségi választási rendszer alapján alakulnak.

4. A nemzetgyűlések a Westminster által megítélt anyagi forrásokkal rendelkeznek, ennélfogva egyelőre nem kapnak adókivetési jogot.

5. Nem indokolt a skót és a walesi mandátumok csökkentése a parlamentben.

6. A devolúció Angliára való kiterjesztése egyelőre nem időszerű.

1976. december 13-án James Callaghan munkáspárti kormánya a devolúcióra vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő (The Scotland and the Wales Bill) az alsóházban, amelyet elfogadtak. A kormányon belül azonban a különböző csoportosulások miatt politikai instabilitás lépett elő, amelynek helyreállítását Callaghanék összekapcsolták a devolúcióval. A Munkáspárt mindezek közben arra törekedett, hogy parlamenti többsége ne függjön a nemzeti pártok támogatásától, de ne is kelljen nyíltan szembefordulnia a nemzeti erőknek és saját belső ellenzékének devolúciós követeléseivel. Ennek egyik fő eszköze a liberálisokkal kötött paktum (“Lib-Lab Pact”), a másik pedig az 1977. február 10-én előterjesztett formula volt, amelynek értelmében a skót és a walesi devolúciós törvényt népszavazással meg kell erősíteni. Időközben megállapították a szintén a szintén munkáspárti, de a skót választókerületekben induló George Cunningham javaslata alapján (melyet az alsóház 1978. január 25-én elfogadott), hogy a devolúciós törvény hatálybalépéséhez a népszavazásra jogosultak legalább 40 %-os támogatására van szükség.

A népszavazásokat 1979. március 1-jén tartották meg, egy, a pártok számára elég rossz időszakot követően, s ez megmutatkozott a választási eredményeken is, ugyanis egyik régióban sem érte el az igen szavazatok száma a megjelölt határértéket.

Ezek után az 1979. májusában hatalomra kerülő konzervatív kormány júniusban visszavonta a skót és a walesi törvényt. A devolúció, mely talán soha nem is élvezett valódi támogatást az alsóházban, a tory kormányzás tizennyolc évig tartó időszaka alatt nem tudott tartósan visszakerülni a kormányzás napirendjére.

(Forrás: Kaiser Tamás – A devolúciós folyamat alternatívái és kihívásai Nagy-Britanniában, Valóság, 20002/4.; 79-91.o.)

Két vagy több arc?

2012 december 13. | Szerző: LadyEdna

Ha jogot tanul az ember, akkor legalább egymilliószor belefut Janusba, és az ő híres-nevezetes két arcába. Én sem voltam ezzel másképp,, és egy darabig valóban el is hittem, hogy ez a kétarcúság mindig, minden esetben megállja a helyét. Aztán ahogy az idő telt, rá kellett jönnöm, hogy bizony a jognak sokkal több arca van. Persze a kettősség megvan, csak mind a két arcnak ezer meg ezer másik arca van. Nem szeretnék itt belemenni komoly jogfilozófiai kérdésekbe, mert egyrészt nem az én tisztem, másrészt azt hiszem Visegrády professzornál úgysem lehetek jobb, de egy aspektus tekintetében mindenképpen helytállóak a megfigyeléseim.

Mégpedig abban a kérdésben, hogy mitől jó jogász egy jogász. Erről nyilván igen sarkos elképzeléseim voltak még az egyetem alatt, és meg voltam róla győződve, hogy enyém az egyetlen szent igazság. Aztán eltelt az öt év, és az elképzeléseimet úgy, ahogy volt, dobhattam ki a kukába. Mert hogy munkáim során annyiféle emberrel dolgoztam együtt, hogy nyilvánvalóvá vált számomra: nincsenek kőbe vésett szabályok. Ennek ellenére megkíséreltem a lehetetlent, és mégiscsak megtalálni azokat az alap, mondhatni pillér szerű dolgokat, amelyek minden különbözőség ellenére mégiscsak ott kell legyenek egy jó jogászban.(Természetesen ennek a blognak a keretei között szakmai kérdéseket is meg óhajtok osztani, vitatni, így ezt a bejegyzést kérem mindenki tekintse ráhangolódásnak.)

Az alábbiakban ki is fejtem, hogy miért gondolom azt, amit gondolok. Természetesen ez a lista minden körülmények között vita tárgyát képezheti, hiszen könnyen meglehet, hogy elsiklottam valami felett, vagy pedig túl komolyan vettem egy másik dolgot. Kezdjük is.

1) Elhivatottság

Természetesen ez az első és legfontosabb, hiszen enélkül minden lesz az emberből, csak jó jogász nem, a karrier út pedig kimerül egy irodai asztal életünk végéig való birtoklásában.

Tapasztalatból tudom, hogy sokan úgy mennek a jogi egyetemre, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész, csupán a szülői nyomásnak akarnak eleget tenni. Ezen emberek többsége egyébként a legritkább esetben fejezi be az egyetemet tíz éven belül. Akadnak olyanok is, akik egyetem közben ráeszmélnek, hogy mégiscsak nekik való ez a szakma, de vannak olyanok is, akik mindig is ezt akarták csinálni. Mint például én. És ennek ellenére még nekem is sikerült elbizonytalanodnom a korai években azt illetően, hogy biztos jól választottam-e, hiszen mindamellett, hogy ez egy nagyon szép és hasznos szakma tud lenni, nem könnyű feldolgozni azt az óriási felelősséget, ami az ember vállát nyomja.

2) Felkészültség

Az előző ponthoz kapcsolódik, hiszen mit sem ér az elhivatottság szakmai felkészülés nélkül, főleg a mi szakmánkban és országunkban, ahol a folyamatos törvénymódosítás lassan a napi rutin képezi. Ami pedig ugye magával vonja a jogszabályok egyre silányabb minőségét, akkora joghézagokkal, hogy még Gulliver is minden további nélkül átférne rajtuk.

Ezekben a vészterhes időkben (és egyébként sem) engedhetjük meg magunknak, hogy felkészületlenek, süketek vagy vakok legyünk, hiszen nagy szükség van hozzáértőkre, akik meg tudnak oldani egy bonyolultabb ügyet, esetleg előrébb tudnak segíteni olyanokat, akiknek sajnos nem adatott meg, hogy egy ügyvéd, jogász legyen a barátjuk, vagy családtagjuk.

3) Nyitottság

No igen, ennek a pontnak a listában elfoglalt előkelő helye nyilván meglepetés, én mégis azt gondolom, hogy a tökéletes helyet választottam meg neki, ugyanis semmi sem bosszantóbb, mikor egy a jövő megoldásaira, gondolataira süket kollégával hozza össze az élet az embert, olyannal, aki képtelen beletörődni abba a nem elhanyagolható ténybe, hogy az idők bizony változnak, és változnak vele a szabályok is.

Ez valamelyest habitus kérdése, de úgy gondolom, hogy kellő odafigyeléssel nyitottá lehet válni, hiszen lássuk be, nem célszerű egy új ügyet régi szabály alapján elbírálni. És bármennyire nonszensznek hangzik is e kritika, én mégis bizton állíthatom, hogy vannak ilyen emberek, jómagam is belefutottam már párba.

4) Alázat és tisztelet

És hogy mi iránt? Az élet, az érték a munka és a szakma iránt.

Egyértelmű ugye? Nos, nekem és bizonyos embereknek valóban az, de ismerek olyan kollégát, aki minden további nélkül megállítaná a világ folyását, csak mert ő a Földön van. Őket én egyszerűen csak ignorálom, mert távol álljon tőlem, hogy bátorítsam az efféle, meglehetősen primitív hozzáállást.

Én ezekkel az emberekkel ellentétben úgy gondolom, hogy nem az emberek vannak miértünk, hanem mi az emberekért. Nekünk kell segíteni, hogy minden, amit nagyjaink jogszabályba foglaltak, úgy valósuljon meg, ahogy az a legtökéletesebben beleillik a rendszerbe. Tisztelnünk kell mindeközben mások életét, hiszen akárcsak az orvosok, mi is életekkel operálunk, olyan döntések vannak a kezünkben, amelyek emberi sorsokat változtathatnak meg, így úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy megvizsgáljuk önmagunkat, a szándékainkat és a tudásunkat. És ha kell, nem csak megvizsgáljuk, de felül is bíráljuk őket.

5) Jó logikai képességek

Sokszor hallottam már, hogy könnyű a jogászoknak, mert csak be kell nyalni egy csomó anyagot, és dombon a tanya. Én ilyenkor szeretem megkérdezni, hogy és szerinted mégis hogyan működik a jog? Persze érkeznek a válaszok, amelyek a legkevésbé sem fedik a valóságot, amiken jókat szoktam derülni, majd felvilágosítom az illetőt, hogy a dolgok menete bizony egészen más, és ilyenkor már belátják, hogy bizony, mégsem olyan egyszerű ez az egész.

A jog maga egyébként szerintem egy végtelenített sakkjátszma. Talán ezért, talán nem, nem tudom, de nemrég jómagam is elkezdtem sakkozni. És bár a tehetségem a játék tekintetében megkérdőjelezhető, mégis sok dolgot lehet belőle tanulni, az előre gondolkodás képességéről pedig ne is beszéljünk.

6) Ne féljünk a konfliktustól

Sok olyan kollégát ismerek, akiknek a rémálmai tárgyát képezi, ha valamilyen jogi kérdésben vitába kell bonyolódni, inkább hallgatnak, pedig lehet, hogy a jó megoldás a birtokukban van.

Én személy szerint szívesen keveredem jóindulatú vitába, mert úgy gondolom csak ez, a vita, az együtt gondolkodás, és a korábban fennálló dolgok folyamatos kritikával illetése vihet előre minket. Ha nem így lenne, akkor még mindig várhatnánk a király kegyére.

7) Csapatmunka

Teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és mindenki a saját karrierjét szeretné építeni. De bármennyire is erre törekszik az ember, mindig észben kell tartani, hogy ez nem egy egyszereplős darab a színházban, hanem egy jól megkomponált szimfónia, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe, hogy úgy mondjam hangszere, és ha valaki kiáll a sorból pusztán azért, hogy magának hírnevet szerezzen, elrontja az egész darabot. Így nagyon fontos, hogy mindenki a saját dolgát végezze úgy, hogy mindeközben együttműködik  a darab további zenészeivel.

Ennyi lett volna, amelyet ezekről a dolgokról gondolok. Ha esetleg valakinek hozzáfűznivalója van, azt nagyon szívesen veszem, hiszen mindamellett, hogy megfogalmaztam ezeket az észrevételeket, tartom is magam hozzájuk, így adva teret magamnak a további fejlődésre.

A következő bejegyzéseimben egy számomra kedves témát fogok feldolgozni, nevezetesen a devolúciót, melynek keretein belül megvizsgálom a kelta kisebbségek helyzetét az Egyesült Királyságban.